Már minden létező díjat besöpört, a Halhatatlanok Társulatának tagjává választották, jelenleg is a magyar mozik sztárja, a Futni mentem című film főszereplője, és egy általa játszott előadással nyílt meg a Bástya Színház. Korántsem fogyott még el a játékoskedve. Udvaros Dorottyát a Nők Lapja kérdezte.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

Arról szólva, hogy rengeteg munkát bevállalt erre az évadra, a Nemzet Színésze kifejtette:
„Hál1 istennek már csak egy bemutató van hátra az ötből. Egy volt még ősszel Kaposváron, az nagyon érdekes előadás, Jon Fosse Nobel-díjas író Őszi álom című darabjából készült. Egy családi dráma, én játszom az anyát, remek és tehetséges kollégákkal dolgozhattam, úgyhogy gyönyörű próbafolyamaton vagyok túl. Azután jött a Katonában a Nyílt tárgyalás Székely Kriszta rendezésében, és nemrég nyitott a Bástya Színház a Minden jót Leo Grande című előadással, amelyben főszerepet játszom. Valamint pár hét múlva kezdődik az utolsó próbafolyamatom a Vígszínházban.”

A Futni mentem című filmben egy olyan anyát alakít, akit gyötör a lelkiismeret-furdalás, hogy egy életen át alárendelte magát szeszélyes férjének, miközben elhanyagolta a három lányát. A kérdésre, mennyire áll ez közel hozzá, Udvaros Dorottya elmondta:
„Azt szoktam mondani, nekem egy féltékeny szeretőm volt, az a színház. És abban a pillanatban, hogy nem adtam oda neki mindenemet, bosszút állt. Ráadásul csupa olyan színházban dolgoztam, például a pályám elején a Katonában, ahol mindegy volt, hogy ünnep van-e, vagy hétköznap, fel kellett állni a színpadra. Egyszer például húsvétkor kiírták, hogy hétfőn délelőtt próba. Tiltakoztam, hogy nekem kicsi gyerekem van, nálam lesz az ünnepi reggeli, jönnek a nagyszülők, nem tehetem meg, hogy otthagyom őket. Emlékszem, mekkora probléma lett ebből.”

A színésznő arról is beszélt, hogy nem ezért jött el a Katonából 13 év után:
„Azért jöttem el, mert már rutinszerűnek éreztem. Ismertem mindenkit, tudtam, mire számíthatok a partnereimtől, hiányzott a kezdeti lobogás. 1982-ben, amikor a társulat megalakult, az mindannyiunk számára egy őrült szerelem volt.”

A Nemzeti Színházban 22 éven át maradt, egészen tavalyig:
„Hiszek a kőszínházi társulatokban, így szocializálódtam, hiszen a szüleim is színházi emberek voltak. (…) Maradtam Jordán Tamás igazgatása alatt is, akivel ugyan néha összevitatkoztunk, de imádtam a népszínházat, amit csinált. Majd jött Alföldi Robi az ő progresszív színházával, ami szintén nagy kihívást jelentett, és utána izgatottan vártam Vidnyánszky Attilát, aki nagyon jó rendező hírében állt, addig a beregszászi színházat vezette. Kezdetben az ő költői színházáért is lelkesedtem, de sajnos az utóbbi időben nagyon bekúszott a politika.”

A felvetésre, meddig bírja energiákkal a sok munkát, úgy nyilatkozott:
„Remélem, amíg élek. Nézd meg Molnár Piroskát, ő is még mindig játszik! Vagy Bodrogi Gyuszit. Tavaly balesete volt, de már mondogatja, hogy szeretne visszamenni a színpadra. Nem lehet róla lebeszélni, a gyereklelke játszani szeretne. Úgy gondolom, a lelkem mélyén én is egy nagy gyerek vagyok, aki az utolsó leheletéig vágyni fog a színház után. És boldog leszek, ha majd tündéri, édes nagymamákat játszhatok.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.