1964-ben, június 2-án született Radnai Annamária dramaturg, műfordító, egyetemi docens. Rá emlékezünk.
Radnai Annamária pályájáról:
Radnai Annamária 1964-ben született Budapesten. 1982-ben érettségizett a Madách Imre Gimnázium magyar-dráma tagozatán. 1983-1988 között a József Attila Színház segédrendezője, segéddramaturgja volt. 1988-1992 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója, közben 1991-1992 között a József Attila Színházban dolgozott dramaturgként. 1992-1998 között a Radnóti Színház tagja volt.
2006 között a Filmplus Forgatókönyvíró Műhelyénél dolgozott, valamint a Centrál Színház dramaturgja is volt, 2011-től pedig a budapesti Katona József Színházé.
1992-től tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 2006-tól osztályvezető tanárként, 2009-től adjunktusként. 2014-ben egyetemi docens, majd intézetvezető (Elméleti és Művészetközvetítő Intézet) címet nyert el. 2012-ben DLA fokozatot szerzett. Dramaturgiát, drámatörténetet, műelemzést, filmtörténetet és írásgyakorlatot tanított.
2003-ban átvehette a Bálint Lajos gyűrűt, majd 2004-ben a Jászai Mari-díjat.
Radnai Annamária méltósággal viselt betegség után hunyt el – egészen a végsőkig dolgozott.
“Kivételesen termékeny munkásságát megszámlálhatatlan színházi előadás szövegkönyve őrzi, nagyszerű fordításait orosz és angol nyelvből a színházak rendszeresen játsszák. Szakmájának mély elkötelezettjeként aktív, újító tagja és sok éven át elnöke volt a Színházi Dramaturgok Céhének. Dokumentum- és filmírói tevékenységét rangos filmes díjak sokaságával jutalmazták. Játékos, kimeríthetetlen képzeletét, páratlan és eredeti humorát, világos, analitikus gondolkodását állította szolgálatba jelentős színház- és filmrendezők alkotó munkatársaként. Gazdag és szerteágazó életművet hagyott maga után“
– közölte a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Katona József Színház.
Radnai Annamária emlékezete:
“Mindig nevetett, amikor megkérdezték tőle: „mi is az a dramaturg?”, és a rá jellemező fanyar humorral csak annyit mondott: az a személy, aki újságcikkben csak akkor jelenik meg, amikor az előadást ócsárolják és a neves kritikusok felteszik a költői kérdést: hol volt a szövegkönyv készítésekor Radnai Annamária, dramaturg? Pedig ő ott volt mindig, ahol szükség volt rá, megértően, türelemmel és hatalmas szívvel dolgozott minden munkáján” – emlékezett a Prae.hu.
A Dramaturgok Céhe, amelynek korábban elnöke volt a következő sorokkal búcsúzik a kiváló munkatárstól:
“A veszteség szinte felfoghatatlan. Lénye, tiszta, szigorú erkölcsisége, szakmai és pedagógiai tudása pótolhatatlan lesz!”
“Számos dramaturgnövendékén, kollégáján és színházi alkotótársán kívül mi, színikritikusok is vihetjük majd tovább azt, amit műveltségéből, széles látóköréből, igényességéből, biztos ízléséből, szakmai és erkölcsi ethoszából tanulhattunk. Barátunk volt, társunk. Nem fogjuk elfelejteni. Megrendülten búcsúzunk, Annamari” – közölte a Színházi Kritikusok Céhe.
“Van egy barátom. Már nem él. De ez nem számít. Évtizedek óta tartó kapcsolat. Dramaturgok vagyunk. “A láthatatlan szakma gyakorlói” – ahogy Annamari fogalmazta. Mennyi emlék! Ha fölidézem, ha nézem a fotókat, ha keresgélek köztük. Hosszú telefonok, nagy séták. Ő akkor lépett be a színművészeti kapuján, mikor én ki. Akkor még négyévenként indult dramaturgosztály, ha végzett az egyik, jött a másik. De már ismertük egymást, nem, nem a szakmából, hanem a budapesti éjszakából. Egymásra mosolyogtunk, ennyi. Aztán mindkettőnknek lett olyan diplomája, amiben a végzettségnek be volt írva, hogy „dramaturg”. S mindketten elkezdtünk színházakban dolgozni, találkoztunk tévés munkáknál, bemutatókon. Tudtunk egymás dolgairól, de igazán mégiscsak egy szakmai fórum, a Nyílt Fórum hozott össze bennünket” – emlékezett Lőkös Ildikó.
“A kilencvenes évektől decemberenként Zalaegerszegre utaztunk, ahol nagynevű írókkal, kritikusokkal, dramaturgokkal tölthettünk együtt néhány napot, sokat vitatkozhattunk, előadásokat nézhettünk, megtisztelőnek éreztük, hogy egy asztalnál ülhetünk velük, hogy meghallgatnak bennünket. Annamari színházi, filmes munkái mellett „bennmaradt” tanítani a főiskolán, úgyhogy őt kezdettől fogva körbevették tanítványai is, akiket szívesen hozott magával a Nyílt Fórumra. Abban az időben Radnóti Zsuzsa volt a dramaturg céh elnöke, Böhm György, Bereczky Erzsike, Solténszky Tibor segítette. Számunkra fontos és izgalmas volt csatlakozni hozzájuk, bekapcsolódni a munkába. Mindehhez hozzátartozott az előkészítés, amikor Budapesten találkoztunk, füstös, nehézszagú helyeken; körbejártak a friss, új drámák – akkor még papíralapon, gondos logisztikával megszervezve, hogy éppen ki olvassa, s kinek adja tovább az eleinte stencilezett, majd fénymásolt példányokat. Egy húron pendültünk”.
“Aztán az ezredforduló tájékán a Színházi Dramaturgok Céhének társelnökei lettünk, s majd másfél évtizedig vittük a hivatalt közösen. Ezt nem lehetett másképp csinálni, csak úgy, hogy közben barátok is lettünk.
Rengeteg ügyet gondoztunk közösen. Az akkor megújuló, a Pécsi Országos Színházi Találkozóra költöző Nyílt Fórumot, a Katona József pályázatot, az Örkény ösztöndíjat, az NKA egy író – egy színház támogatását, különféle kuratóriumok munkáját, Az évad legjobb magyar drámája díjunk odaítélését. Persze mindehhez volt erős hátterünk is, többek közt olyan kollégákra számíthattunk napi szinten is, mint Radnóti Zsuzsa, Duró Győző, Solténszky Tibor, Dobák Lívia, Upor László – és a hozzánk csatlakozó fiatalok, Annamari tanítványai, Perczel Enikő, Keszthelyi Kinga, Szokolai Brigitta, Orbán Eszter, Bíró Dénes, Lengyel Anna, sorolhatnám vég nélkül.
Radnai Annamarinak is köszönhetően „jól ment a szekér”. Ez az az időszak volt, mikor sokunk számára fontos volt tenni a kortárs drámáért, együtt kitalálni a hogyanokat.
És talán azért is tudott hiteles lenni a dramaturg céh szervezetként, mert tagjai egyenként is elfogadott szakemberek voltak. Ahogy az volt Annamari is. Aki ugyan gyakran mondogatta, hogy ez láthatatlan foglalkozás, az ő munkáját mégsem lehetett nem észrevenni” – írta Lőkös Ildikó.