Pesti-Nagy Kati rendező eljuttatta szerkesztőségünkhöz új írását, amelyben a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán szólal fel.
A legújabb vezérsodratú érv az SzFE kivéreztetése mellett – amit immár rendre olvasok jobboldali ismerőseim posztjaiban – az az lett, mely szerint a jobboldal megújító forradalma nem volna más, mint a rendezői színház eltörlése, és a színész-központú színházak létjogosultságnak megerősítése.
Tehát már messze nem a “nemzethy kontra libernyákos” téma hasít, hanem elérkeztünk a szakma remélt megosztásának újabb dicső állomásához, miszerint ; a magyarországi rendező mind rossz, a magyarországi rendezők nem szeretik, és/vagy/is , vagyis elnyomják a színészeket.
Azért nem teljesen újkeletű ez a gondolat, hiszen durván látható volt az elmúlt évek során, hogy a jobboldali vezetés alá tartozó színházakban szinte elvétve lehetett csak találkozni diplomás rendezők rendezéseivel,
Vidnyánszky azon elve, hogy itthon ab ovo nincsenek valódi rendezők, rég ismert és tudott volt, de eddig legalább nem került ki nyilvánosan a politikai szélben lengedező harci-zászló csúcsára ezen elmélet. Bár nyilván élhetőbb, ha vállalt a koncepció, miszerint mi mind, akik tanulni mertük ezt a szakmát, elaljasult metoohuszárok lennénk és vagyunk, s bár így legalább már ellenkezhetünk (már, aki beszáll ebbe a csapdába) , de azért csak-csak érdemes volna körbejárni önmagában is, ezt az egész kérdést.
Egyrészt Vidnyánszky is messze rendezői színházban gondolkodik, amit én speciel kimondottan szeretek, s attól, hogy jártasabb esetleg Meyerhold világában, és bizton több orosz behatás érte, mint minket, a stílusa, az általa költői színháznak nevezett formanyelv semmivel sem ad több szabadságot a színészeknek, mint az itthoni – mondjuk – általánosabb formanyelvek.
Természetesen minden általánosítás fals és hazug, minden rendező formálódik darabról darabra, s bár kiforrot alkotóknak megvannak a felismerhető kézjegyei, azért azt a tényt el kell fogadnunk, hogy mindig az adott darab önmagában a kiindulási pont , s így a mű határozza meg azt jelentős részben, hogy mennyire kezelhető csakis színészközpontú hozzáállással, s mennyire igényli szimbólumok, s ezer költői érzet hozzáadását.
S ahogy leírom, máris érzem, hogy még ez az állítás is fals, hiszen tudom, látom, ahogy Ács egyszerre vezette mesterien a színészt, s közben úgy szárnyalt a rendezői lelke, mint egy áldott és áldásos varázslónak, s nem moralizált, s nem esztétizált ilyen mesterkélt kérdéseken, csak tette a dolgát, tudással, ösztönnel, érzékenységgel. Ahogy kell.
Ha a rendezőket kivesszük a képletből, ha most éppen ez a terv, akkor az a rossz hírem van, hogy valakinek a helyünkre kell állni, de nem csak egyszer, s nem csak kedvük szerint.
Aki színészként éli az életét, az megszokta a reflektorfényt, a szeretetet, a gyors visszaigazolást, s nagyon hamar megérti majd, hogy a rendezői életforma mennyire , de mennyire zsigerien mélyen más. Egészen más az iránya. Más a vektor.
Megértheti ezt, s meg is tanulhatja persze – ha elég nyitott és igényes -, hogy rendezni nem annyi, hogy van két jó ötletem, hogy nem annyi, hogy eldöntöm, hogy ki honnan érkezik a színpadra, s végképp nem annyi, hogy nekem legyen igazam.
Rendezni rettenetesen sok magányos pillanat, elképesztően sok újra- és újraolvasás, évtizedes tapasztalatok termelte mérlegek, hangsúlyok, meglátások eredménye, rengeteg harc, esztétikai, filozófiai és művészettörténeti rácsodálkozás, mértan, aranymetszés és térismeret, ritmusérzék, mérnöki pontosság, vállalkozói szellem, de könyörgés technikáért, pénzért, szereposztásért is, s bátorság és hit, szerelem és féltés, s mindenekelőtt rajongás a színészek felé.
Ez a legkevesebb, amit most éppen felsoroltam. Amikor ennél kevesebb van egy rendező mögött, az mind látszik az adott előadáson. Látszik. Igen. Akkor is, ha tapsol a néző.
És látszik a benne önmagát átadó színészen is.
Nagyon sok színész szeret értő rendezővel dolgozni. Nagyon sok színész szereti és a szakmàjának alapvető részének érzi azt, sőt, szinte követeli, hogy egy teljes egészet, egy világot kapjon maga köré az alkotói teremtésben, gondolatból, tudásból, érzetből, erotikából, önzésből, hiúságból, magából a teljességből, s ne csak puszta ötletek, poénok hadát. Nagyon sok színész érti a jó rendezőket. És nagyon sok színész jó rendezővé is képes válni, ha hosszú évek kitartó munkájával megtanulja, s minden nap, minden színész, s minden darab mellett újratanulja ezt a szakmát.
Bár szerintem ezt sokan tudjuk, és sokan érezzük is hasonlóképpen.
Egyre inkább az az érzésem, hogy Vidnyánszky nem ismeri a hazai szakmát. Szerintem úgy alkot véleményt, törvényt, hogy fogalma sincs arról, hogy kikről beszél, s kik felett dönt. Úgy alkot véleményt, hogy nem nézte rongyosra a hazai színházi felhozatal rendezőinek munkáit, hanem félmondatokra, dacra, gőgre, sértettségre reagálva általánosít. Általánosít, de még azt is rosszul teszi. Félre. Fals irány felé.
És ez hiba. Minket ezzel árult el, ránk nemhogy nem volt kíváncsi, de le sem hajolt az ismerkedés látszatát sem keltve felénk, míg önmagát is ezzel sodorta a kietlen szakmai magány felé, mert nem partnereket, hanem alattvalókat keresett magának. Érti Ő ezt, csak nem olvassa, mert minek is a párbeszéd.
Na, nem tőlem nem olvassa, nem velem nem beszél, hanem senkitől és senkivel, s hiába remélem már, hogy csak legalább A szakmából bárkire kiváncsivá lenne, igazán. Bárkire. De nem az. Szerinte mi nem vagyunk. Szerinte mi nem létezünk. Vagy, ha létezünk is, bűnben fogant bűnösök vagyunk.
És erre a fals , kimódolt közönyre, s e közönyből szőtt undorodó lenézésre évtizedek mennek rá , mindannyiunk életéből.
Kár érte. Nagyon nagy kár.