A Jászai Mari- és Greguss Zoltán-díjas színész, a hazai színházi élet egyik nagy kalandora: kevés olyan hazai teátrum van, ahol ne játszott volna. Noha Mertz Tibor idén februárban hatvan éves, még mindig a megújulást, az igazi szakmai műhelyeket keresi. Színházi apjának Schwajda Györgyöt tekinti, de Ruszt Józsefnek és Törőcsik Marinak is rengeteget köszönhet. Kérdeztük tőle azt is, miért nem lett belőle fővárosi sztár vagy direktor?
Nehéz a szabadúszó színészek helyzete a járvány alatt. Nem bánta meg, hogy két éve feladta a biztos helyét a szombathelyi társulatnál?
Soha nem bántam meg, amikor tovább léptem egy színháztól. Mindig valami belső kényszer hajtott, az útkeresés izgalma. Én olyan színész vagyok, mint egy kalandozó lovag: az se zavar, ha a semmibe indulok el, mert az ismeretlen számomra a lehetőségek tárházát jelenti.
Nem is vágyik arra, hogy tartozzon valahová?
Dehogyisnem.
Mindig keresem a színházi műhelyeket, de ezekből egyre kevesebb van. Ahhoz, hogy egy műhely kiforrja magát, a tapaszok és kötőanyagok megszilárduljanak, kell néhány év. Utána fantasztikus csapat jöhet létre. Egy idő múlva azonban ezek a kötőanyagok kezdenek kiszáradni, és akkor én már mennék tovább.
Szerencsére szabadúszóként is sok a munkám, játszom Budapesten és vidéken is, bár jelenleg leginkább a „doboznak” dolgozunk, arra készülve, hogy, ha végre kinyithatnak a színházak, rengeteg új előadást mutathassunk be. De így is van bennem szorongás, kevésbé egzisztenciális, mint inkább az, hogy a bezártság miatt lehetőségek mennek el mellettem. Több olyan bemutatóm volt a leállás előtt, ahol a szerepeimet nem tudtam még kijátszani. Bár én nem is játszani szeretnék a színpadon, fontosabb a keresés, rátalálni az igazi élő pillanatkora.
Akadtak a pályán emlékezetes élő pillanatai?
Igen, és a nagy pillanatokhoz gyakran kellett valami plusz adrenalin löket is. Például Szolnokon sok iskolabérletes előadásunk volt, az egyik rettegett szakmunkásképzős közönség elé egyedül kellett kiállnom a színpadra, de sikerült lecsendesíteni őket. Fantasztikus érzés volt, hogy csomó kamasz némán figyel. Eszembe jut egy másik alkalom is, de az politikához kötődik.
Engem nem zavar. Meghallgatom szívesen.
Ez az őszödi beszéd után történt, amikor is 2007. március 15-én ünnepi műsort adtunk a Nemzetei Múzeumnál. Megjelentek a kormánytagok is, Gyurcsánnyal az élen. A tömeg ordítva szidalmazta őket. Elkezdődött a műsor, egy kisfiú a Nemzeti dalt szavalta, de közben is üvöltötték, hogy hazaáruló, úgyhogy a kisfiú majdnem sírva fejezte be a verset. A zseniális Szabó Gyula is fellépett, és ő is majdnem sírt, amikor lehazaárulózták. Nekem Batthyány Lajos hazafiságról szóló írását kellett elmondanom, amelyben pont az ordítozó, melldöngető magyarkodókat kritizálta. Ott álltam Batthyánynak öltözve, korhű jelmezben, és ebben a légkörben olyan felfokozott hévvel szóltam a tömeghez, hogy elnémultak az emberek. Minkét helyzetben egyedül álltam a közönséggel szemben. Viszont a színész számára aza igazi mámor az, ha a partnerekkel közös játék születik, olyan katartikus pillanatokkal, amelyekre se mi, se a nézők nem számítottak. Ilyen élményem is volt például Törőcsik Marival és Andorai Péterrel, amikor a József Attila Színházban bemutattuk a Félkegyelműt, amiben Miskint alakítottam.
Ez volt az első nagy szerepe rögtön a diploma után. Nem szorongató pályakezdőként Törőcsik Mari színpadi partnerének lenni?
Nem, mert Mari elképesztően segítőkész volt, közvetlen és természetes. A közös jeleneteinkben végig a tekintetemet kereste, mintha ezzel is azt üzente volna: itt vagyok, hozzám beszélj, ne kifelé játssz! Neki is csak az előadás minősége volt fontos, semmi más.
Most viszont már ön is tapasztalt művész, idén hatvanéves. Szimpatikus a hatvanas szám?
Nincs vele bajon. Amikor ötvenéves lettem, csodálkoztam, hogy már ennyi vagyok, így megy az idő, de nem nagyon érdekel a korom.
Törőcsik Mari mondta, mikor már ötvenéves is elmúlt, hogy most tudná igazán jól eljátszani Júliát. Én huszonévesen játszottam el Doktor Zsivágót, ráadásul a világon először színpadon, és visszagondolva nekem is korán jött az a feladat. Most lennék rá elég érett.
Voltaképp miért akart színész lenni, hisz úgy tudom, eredetileg pilótának készült. Talán rokonszakma a kettő?
Ha úgy vesszük, mind a kettőhöz kell az elemelkedés vágya, és hogy ráláthassunk a dolgokra. Én korengedménnyel tizenhat évesen már önállóan vitorlázó repültem. Felmerült, hogy a polgári repülést választom hivatásul, de a Szovjetunióba kellett volna menni tanulni, és ehhez nem volt kedvem. És akkor már jobban izgatott a versmondás, a színészet, ami teljes embert kívánt. Ezért hagytam abba a repülést, és jelentkeztem a Színművészetire. Eljutottam a harmadik rostáig, de szerencsére nem vettek fel.
Szerencsére?
Persze akkor bánkódtam, viszont így kerülhettem 1979-ben a Népszínház stúdiójába, ahol Ruszt József lett a mesterem, és az Ács János rendezte Tavasz ébredésében játszhattam. Előtte rendkívül naiv elképzeléseim voltak a színészetről, d’Artagnan akartam lenni, hősöket alakítani, mert ilyeneket láttam a tévében. Ruszt mellett fedeztem fel, hogy mennyire gazdag ez a pálya. Ha a tizennyolcéves ártatlanságommal és tudatlanságommal kerülök be a főiskolára, talán sohasem találok rá önmagamra. Így sem volt egyszerű a főiskolán.
Csalódott a színművészetiben? Mást várt tőle?
Nagyon irigyeltem azokat, akik Zsámbéki Gábor és Horvai István osztályaiba járhattak. A színészképzésben meghatározó, hogy ki az osztályfőnök. A mi osztályunkat Békés András vezette, és valamiért a formák tanítását tartotta a legfontosabbnak, miközben a lényeggel, hogy miként lehet egy szerephez közel jutni, alig foglalkoztunk. Panaszra azért nem volt okom, mert olyan színészek tartottak nekünk féléves mesterség kurzusokat, mint Tordy Géza és Ruttkai Éva. A filmes tanárunk Gábor Pál volt, Montágh Imrétől tanultuk a beszédtechnikát. Nagyon szerettem a zenés mesterség tanáromat, Iglódi Istvánt is, aki akkor a József Attila Színház főrendezője volt, a főiskola elvégzése után oda szerződtetett.
Egy év után azonban ön átszerződött Szolnokra. Nem vágyott fővárosi karrierre?
Arra vágytam, hogy minél többet játsszak, minden műfajban, és ezt leginkább a vidéki műhelyekben lehetett megtalálni. Tartottam a beskatulyázástól is. Akkoriban a szabályos arcvonásaimmal és a göndör fürtjeimmel leginkább a szépfiú szerepkere akartak használni. Ez elől is menekültem Szolnokra.
Úgy érzi, sikerült megúszni a skatulyákat?
Azt remélem igen.
Bár a pályámon legtöbbször értelmiségi, rezonőr szerepeket osztottak rám, de például imádom, ha bohóc lehetek. Legjobban azt szeretem, ha egy a karakter egyszerre drámai és humora is van, mint például Ványa bácsinak, amit Réthly Attila rendezésében játszhattam el Szombathelyen.
De a legizgalmasabb, amikor túlléphetek a saját határaimon: a fene gondolta volna, hogy én még Csörgheő Csuli is lehetek az Úri muriban. Szőcs Artur rendező meglátta bennem ezt a figurát is. Mohácsi Jánosnak is nagyon hálás vagyok, mert tőle is sok hasonlóan izgalmas szerepet kaptam, ilyen volt például Oberon a Szenetivánéji álomban.
Ha viszont Budapesten marad, és nem kalandozik annyit, fővárosi sztár is lehetett volna. Nem hiányzik a sztárság?
Ha ma végig megyek a pesti utcákon, nem ismernek meg. Néha bánom ezt, mert az ismertség a színészi teljesítmény elismerése is. Ugyanakkor a sztárság hátrányait is láttam. Amikor olyan kollegával játszottam, akit valamelyik sorozatból ismertek a nézők, érezhető volt, hogy a sorozatbeli figurát várnák tőle a színpadon is. Sokat játszottam Budapesten, két évig a Művész Színház tagja voltam, évekkel később, az új Nemzeti Színház megépülése után Jordán Tamás szerződtetett a társulatába. De közben mindig elhagytam a fővárost, kiszakadtam az itteni szakmai életből. Múltkor azonban, mikor a miskolci vonaton utaztam megszólított egy nő: „Nem maga Mertz Tibor?” Elmesélte, hogy ő debreceni, többször látott az ottani színházban, és mennyire szerette az előadásainkat. Azt hiszem, Szombathelyen és Szolnokon is sokan megismernének még.
Szolnokon Schwajda György lett az igazgatója, akit ön a színházi apjának tekintett. Pedig állítólag Schwajda nem volt könnyű ember, bár rengeteget tett a színészeiért.
Ő tényleg olyan volt, mint egy gondoskodó, de szigorú apa: a társulatát mindennel szemben megvédte.
Sikerült erős, összetartó csapatot összehoznia, érezni lehetett a közös szellemiséget, ugyanakkor kegyetlenül őszinték is voltunk egymással. Schwajda abszolút tekintély volt, aki a műsortervtől a szereposztásig és kifizetésekig mindent maga csinált.
Híre ment annak, hogy az ő színészei jóval az átlag fölött keresnek. Egyszer meg is jegyezte nekünk, hogy állandóan börtönt kockáztatja, mert a pénzeket átcsoportosította: a működési költségből takarékoskodta ki a béremeléseinket. Neki az volt az elve, hogy a színész ne üres főzelékkel a gyomrában menjen föl a színpadra. Az anyagi megbecsülésért cserében rengeteg munkát várt el, de ez senkit nem zavart, hisz épp azért mentük hozzá, hogy sokat és jókat játszhassunk. És ami a legfontosabb: Schwajda a színházat színházként működtette.
Úgy érti, politikától függetlenül?
Pontosan, a politikát nem engedte rátelepdeni a színházára, annak ellenére sem, hogy mindig is voltak erős pártkötődései. Annak idején tagja volt az MSZMP KB tanácsadó testületének, a 80-as évek végén mégis olyan színházat csinált Szolnokon, ahol a Beszélő is kint lehetett a büféasztalon. Szabad szellemiségű társulatában helye volt Fodor Tamásnak, Ács Jánosnak, Csizmadia Tibornak és Szikora Jánosnak is. Dramaturgként dolgozott nálunk Morcsányi Géza és Zsótér Sándor is.
Nem csalódott később mégis a színházi apjában? Az első Orbán-kormány idején Schwajda pária lett az ellenzéki oldalon, rengetegen támadták a szakmában is. Orbánék ugyanis leállították – az előző, Horn-kormány által elkezdett – Nemzeti építését az Erzsébet téren, és Schwajdát bízták meg azzal, hogy kormánybiztosaként vezényelje le az új Nemzeti építését a Soroksári úton.
Az ő kormánybiztosi kinevezésekor már ritkán beszélgettünk. Azt hiszem, Schwajda úgy gondolta, megy a politikai adok-kapok és töketlenkedés a színházépítés körül, és ha valaki nem veszi kézbe a dolgokat, akkor az egészből nem lesz semmi. Szerintem őt egy dolog érdekelte igazán: hogy legyen Nemzeti Színház. Nem politikai elismerésekre vágyott, amit az is mutat, hogy a Nemzeti nyitó előadására el sem ment, mert nem értett egyet azzal a kormányutasítással, hogy az Ember Tragédiája bemutatóját élőben közvetítsék a tévében. És azt se felejtsük el, hogy ő harcolta ki a Nemzet Színésze elismerését. A színházi szakma nagyon sokat köszönhet neki.
A szolnoki Szigligeti Színház igazgatói posztjára ön is pályázott 2007-ben. Régi álma, hogy direktor lehessen?
Nem erről volt szó Szolnokon sem. Többen pályáztunk, de polgármester nyilvánvalóvá tette, hogy nem érdeklik a szakmai vélemények, ő Balázs Pétert akarja igazgatónak. Ismerve Balázs Péter szakmai ízlését, tudtuk, hogy annak a színházi hagyománynak, amit a városban megteremtettünk, vége.
Megkerestem Schwajdát, szakmai tanácsokat akartam kérni tőle a pályázatommal kapcsolatban. Az első, amit mondott nekem az volt: „Te hülye vagy? Úgyis Balázs Péter nyeri meg.” „Tudom, – feleltem – egyszerűen oda akarok állni az önkormányzat döntőbizottsága elé, szemükbe akarok nézni ezeknek az embereknek. Elég sokat tettem a szolnoki színházért, jogom van ehhez.”
És mi történt a kulturális bizottság meghallgatáson?
Szörnyű volt az egész. Azzal szembesültem, hogy senkit nem érdekelt a színház sorsa. Eleve eldöntött kérdés volt az egész. Az, hogy én mit gondolok a szolnoki színházról, teljesen lényegtelen volt.
Akadt még egy állomás a pályáján, ahol sokáig időzött: Szombathelyen, és ott is Jordán Tamás volt a direktora. Úgy tudom, többen rá akarták beszélni, vállalja el, hogy ön legyen Jordán utódja, és induljon az igazgatói pályázaton. Miért nem tette?
Valóban volt, aki megkeresett ezzel, és gondolkodtam is rajta. De az igazgatói kinevezések rendszere annyira átpolitizálódott már, hogy semmi esélyt nem láttam, és nekem elég volt egyszer ezt kutyakomédiát átélni Szolnokon. A színházi szakmában létrejött egy politikailag ellenőrzött társaság, a Magyar Teátrumi Társaság, amely mindenkire és mindenre ki akarja terjeszteni az akaratát. Nem érdekli, hogy nem a legalkalmasabb emberek kerülnek a posztokra, és akár meglévő műhelyeket is tönkretesznek boldogan. Csak azért, hogy a politikai ellenőrzöttséget fenntartsák.
Nagyon komoly rendezők és nagyon komoly színészek maradnak lehetőségek híján. Szinte vegetálnak nem pusztán egzisztenciális értelemben, hanem az alkotás lehetőségétől fosztják meg őket.
Az előbb elmondta, nincsenek igazán jó emlékei a színművészetiről. A megnyilvánulásaiból mégis úgy tűnik, kifejezetten megviseli, ami most az SZFE-vel történik.
Azért mert én nem a legjobb osztályba kerültem annak idején, még rengeteget kaptam a főiskolán, aminek később sok hasznát vettem. Fantasztikus tanáregyéniségeket ismertem meg. A tanítás óriási felelősséggel jár, elképesztőnek tartom, hogy most olyanokat is kineveztek tanárnak, akiknek semmilyen tapasztalatuk nincs ehhez. Kevés kivétellel pusztán világnézeti megbízhatóságuk okán kerülnek oda. Ráadásul a hatalmi nyomulást egy képmutató kommunikációs trükkre építik: azt hangoztatják, milyen borzalmas ideológiai képzés folyik az SZFE-én, amit nem tűrhetnek tovább. Miközben egy világnézetileg semleges, magas színvonalú képzési rendszert dózeroltak le. És ez nem csak a politikai térfoglalásról szól, benne van a középszer nyomulása is. A Kádár-rendszerben is ezt láttuk: aki nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy szakmailag érvényesüljön, az pártvonalon próbálkozott. Ugyanez kisért ma is. A középszert díjazzák és ünneplik sok helyen.
Ha most egy fiatalember megkérdezné öntől, érdemes-e a színészi pályát választani, mit mondana neki?
Ha belső elhivatottságot érez, semmiképp sem beszélném le róla. A színészet nem az érvényesülésről, a pénzről, a csillogásról szól. Végképp nem a politikai helyezkedésről.
Azokért az élő pillanatokért érdemes csinálni, amiket csakis a színházban lehet megélni. Máshol nem.
Szerző: Sándor Zsuzsa