Majdnem ötven éve van a pályán, abból közel huszonöt éve a Radnóti társulatában. Előtte Szeged, Miskolc, Győr, József Attila Színház, szabadúszás útvonalon folytatta a színészmesterséget. Martin Mártát kérdezte a Színház.net, aki a napokban ünnepelte születésnapját.
A teljes interjú ITT olvasható.
A felvetésre, miszerint karakteres, temperamentumos, szókimondó embernek tűnik, Martin Márta elmondta: “Világéletemben közösségi, társasági ember voltam. Felemeltem a szavamat, érdekelt mások véleménye, elmondtam a sajátomat, de soha nem sértőn. Elismerik rólam, hogy jó kolléga vagyok: a Márta olyan aranyos – mondják, de időnként felkapják a fejüket, mert egyszer csak beszólok. Rendezőknek is. Gothár Pétert imádom, nagyon tehetségesnek tartom. Amikor Osztrovszkijtól az Erdőt rendezte a Radnótin, szerencsém volt vele dolgozni a jól sikerült előadásban. Gothár szeret felordítani a színészeknek a próbákon. A fiatalabbak nem mernek visszaszólni neki. Felemelt hangon kérdeztem: A színész miért nem ordíthat vissza? Másnap egy szál vörös rózsát kaptam tőle. (…) Lelkileg, fizikailag, pszichésen nagyon sok mindennek kell megfelelni, hogy valaki alkalmas legyen a pályára és ne haljon bele. Belehalni idézőjelben, mindent beleadni csak nagy szerepbe kell. Ha valamiért, azért lehet irigyelni a színészeket, mert este héttől tízig nem a saját életüket élik” – fejtette ki a művész.
Arról szólva, hogy induláskor nagy tragikakarriert jósoltak neki, úgy fogalmazott: “Az alkatomból, az orgánumomból kifolyólag tragikai alkat voltam. De ugyanez mondható el Andai Györgyiről, Bánsági Ildikóról is, akikkel egy osztályba jártunk a főiskolán. Szegeden Antigonéval kezdtem, utána hála Istennek sokfélét játszottam az operettektől kezdve komédiákon át tragédiákig. Mostanában gyakran gondolok arra, hogy hamarosan aranydiplomások leszünk, de vajon kik és hol fogják átadni nekünk az aranydiplomát. A mestereim már nem élnek, boldogan elfogadnám mondjuk Zsótértól vagy azoktól, akik most a Színművészetin tanítanak.”
Ő is jelét adta a szolidaritásnak az SZFE hallgatóival, részt vett a Radnóti versmondó kezdeményezésében egy József Attila-verssel. Arról, hogyan éled meg az egykori alma matere elleni támadásokat, elárulta: “Nagyon szomorúan. Soha nem számítottam volna arra sok bántalomra, igazságtalanságra, ami az SZFE kapcsán a szakmánkat éri. Szolidaritásomat fejezem ki a hallgatók felé, de nem állok bele a harcba, ezt a harcot nekik kell megvívniuk. Elszomorít egyes kollégáim köpönyegforgatása. Ha egyszer valamiért kiállt az ember, akkor ne változtasson a nézetén, vagy ha már nem érzi aktuálisnak a korábbi állásfoglalását, akkor maradjon csendben.”
A kérdésre, nem gondolja-e, hogy a mai diákok az előző nemzedékek hallgatását szívják – a bátorság, a kiállás hiányát, úgy felelt: “A saját ötvenéves szakmai múltamra visszagondolva nem voltak olyan problémák, ami miatt nekünk forradalminak, bátornak kellett volna lennünk. A kultúrát teljes mértékben támogatták. A díjazásoknál sem az volt, hogy olyanokat ismertek el, akik semmit nem tettek le az asztalra, a tehetségteleneket, hanem két egyformán tehetséges színész közül az kapott díjat, aki párttag volt. Arról nem beszélve, hogy „az én időmben” a színészeknek még rangja volt. Manapság az egész világon oda jutottunk, hogy a szakmánknak nincs becsülete, egy művész nem ér annyit a társadalomban, mint régen. Emlékszem, a pályám elején Szegeden egy társaságot alkottunk ügyvédek, színészek, orvosok, festőművészek. Ma elképzelhetetlen, hogy mondjuk egy újgazdag nagyvállalkozó partijára meghívjanak egy színészt, ha csak nem valami hú de nagy tévés celeb az illető. Nagyon más lett a világ. A legjobban az értékvesztés fáj.”