9 éves kora óta áll színpadon, akkor kezdett ugyanis táncolni az otthont jelentő lengyeltóti néptánc együttesében. Hamar kiderült, hogy a színház vonzza igazán, középiskolás korától tudatosan készült a pályára.
A Színművészetire azonnal felvették. Igazi csapatjátékos, mindenki minden helyzetben bizton számíthat rá.
Az első években talán épp ezért kevéssé mutatta meg saját magát, ennek ellenére ifj. Vidnyánszky Attila hamar felfigyelt rá és már harmadév végén meghívta a Sztalker csapatába.
Szakmai gyakorlatát a Vígszínházban töltötte, melynek ősztől hivatalosan is tagja lesz. Két év alatt hat bemutatóban kapott kisebb-nagyobb szerepet, és volt több szerepátvétele is. Köztük talán a legfontosabb A dzsungel könyvében Maugli és A Pál utcai fiúkban Csele. A Mágnás Miskában pedig nem sokkal a premiert követően már Baracsként léphetett színpadra. A színház mellett a vitorlázás a nagy szenvedélye.
Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a most végzett színész hallgatók életében az elmúlt öt évben.
Miért itt, a Tóth Árpád sétányon találkoztunk?
Ez a hely a megnyugvást jelenti számomra. Érdekes, hogy a város szívében van, mégis olyan, mint egy kis falu: ismerősök a közelben lakók és a sok zöld miatt valahogy a dél-balatoni otthonomat eleveníti fel.
Két éve laktok itt Dino Benjamin osztálytársaddal. Miért itt és miért épp vele?
Szobatársak voltunk, barátok lettünk és harmadév végén, amikor már mindkettőnknek elege lett a sok évnyi kollégiumi létből, együtt határoztuk el, hogy albérletet keresünk. Ez a környék nagyon megtetszett.
Szeretsz főzni és jól is főzöl. A konyhátokban elképesztő fűszer arzenál van.
A koliban elég gyakran főztem. Kénytelenek voltunk, mert iszonyat drága a kaja, menzára járni meg nem volt időnk, mivel kiszámíthatatlan az időbeosztásunk.
Előfordult, hogy hajnal egykor nekiálltam rakott krumplit csinálni. Tulajdonképpen ezzel vezettem le a napot, ráadásul jó volt megosztani az ételt a többiekkel, valahogy a közös evésnek van egy csapatösszetartó ereje.
Mostanában miket készítesz leginkább? Mik a kedvencek?
Az indiai konyhát nagyon szeretem. Csinálni is, enni meg pláne. Szívesen megtanulnám A-tól Z-ig… De amire igazán büszke vagyok, azok a kelt tészták. Jól csinálom – azt hiszem.
Mindenben alaposságra törekszel?
Abszolút.
Ha valami igazán érdekel, annak szeretek a mélyére ásni, megkeresni a dolgok miértjét. Utána olvasok, videókat nézek, minden fellelhető anyagot megkeresek. Legyen ez egy recept, vagy a másik hobbim, a vitorlázás. És természetesen igaz ez a színházra is. Marton tanár úr sulykolta belénk, hogy tanuljunk meg mindent: hogyan kell világítani, jó zenét találni vagy csinálni egy jelenet alá, tudjuk, hogy miért van szükség a zsinórpadlásra, miért a takarítónőre, a kellékesre.
Arra tanított minket, hogy megbecsüljünk mindenkit, aki a színházban dolgozik. És ez már a következő lépcsőfok: az alázat, ami elengedhetetlen a mi munkánkban, de szerintem máshol is. Szóval a „hogyan működés” számomra központi kérdés. Nem a színész énemnek, hanem nekem, Reider Péternek: hogy működik a világ és mi miért van.
Mikor kezdtél vitorlázni?
Négy éve. A volt zenetanárom, Vékás Kovács Zsófiáék (aki az évek során a pótanyámmá nőtte ki magát) vásároltak egy hajót. Náluk, általuk szerettem bele.
És most már saját hajód van.
Igen. (nevet) Tavaly tettem le a vitorlás jogosítványt, múlt nyáron már egyedül vihettem ki hajót. Szerettem volna egy sajátot. Ősszel találtam egy nagyon kedvező ajánlatot. Bár a hajó nagyon le volt lakva, megvettem és elkezdtem felújítani. Mostanra elkészült. Kicsit besegített a karantén, volt időm ezzel foglalatoskodni. (nevet)
Mit szeretsz a vitorlázásban?
Azt, hogy nagyon természet- és emberközeli. Ott a víz (akár csendes, akár háborog), a szél – és az ember, aki ezeknek az erejét használja. Van benne valami ősi és szabad.
Érdekes, hogy amikor mondjuk kimegy egy hajó hat emberrel, mindig lesz egy olyan pont, amikor abbamarad a beszélgetés és mindenki csak ül – valahogy megnyugszanak az emberek. Ez egy gyógyszer, ami iszonyat sokat ad és feltölt.
Az évadban őrült tempóban éltek és állandó pörgésben vagytok, nagyon nagy szükség van ezekre a pillanatokra.
Ezért is kerestem már az egyetemi évek alatt is a lehetőségeket a feltöltődésre. Valamiből meríteni kell. A Duracell nyuszi is lemerül, azt is fel kell tölteni. (nevet)
A feltöltődéshez barátok is vannak – már Benin kívül?
Persze. Egyrészt ott a családom és a pótanyám, Zsófi, másrészt baromi érdekes, de mintha minden helyzethez meglenne az az „emberem”, akivel meg tudom osztani az adott problémát, akivel közös üggyé tud válni a baj és annak megoldása. Ők persze nagyrészt az elmúlt öt évben lettek a társaim, mert az az igazság, hogy amikor bekerülsz az egyetemre, szinte minden, ami ezen kívül addig volt, megszűnik és ezt csak nagyon kevés kapcsolat éli túl.
Nagyon megterhelő volt, hogy tényleg 0-24-ben dolgozni kellett és jelen lenni?
Hát, nem csinálnám még egyszer végig… Megterhelő volt, de nem sínylettem meg. Ez annak volt köszönhető, hogy mindig tudtam, meddig szabad elmenni fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ebből persze több konfliktusom is volt az osztálytársakkal, amikor mondjuk azt mondták, hogy éjjel tizenegytől próbálunk egy jelenetet, én meg azt feleltem, hogy nem. Nem fogok bejönni, mert nem éjjel tizenegy és hajnali egy között fog megszületni valami. És ez nem lustaság – bár tudok lusta is lenni…
Én úgy láttam, hogy az első két évben inkább a háttérben húzódtál meg. Mindig a csapat része voltál, de soha nem elől álltál.
Ez így van.
Az a helyzet, hogy szeretek mások alá dolgozni, másoknak segíteni. Erre rá is ment egy félévem. Meg is jegyezték a tanárok, hogy most már kicsit magamat is érvényesítsem, ne csak mindig hátulról toljam a szekeret.
Harmadév elején jött a változás, amikor Zsótér Sándor neked adta Az élet álom főszerepét.
Ahhoz, hogy az úgy tudott sikerülni, az kellett, hogy az első két évet a háttérben töltöttem. Jó alapozás volt. Egyébként egy társaságban is ugyanígy működöm – úgy látszik ez nálam ösztönös: először megfigyelek, hallgatódzom, aztán egyszer csak hozzászólok a beszélgetéshez. Lehet, hogy az öt év egyetlen beszélgetésnek tekinthető, aminek a kezdetektől fogva szerves része voltam, de csak egy idő után „szólaltam meg”.
Ennyire jól látod saját magad? Ennyire helyén tudod kezelni a helyzeteket?
Nem. Azért az túlzás. Lehet, hogy túl fényesen állítottam be magam (nevet), de összességében mégiscsak így működöm.
Mit mondtak a tanárok, amikor az a bizonyos megzökkenés volt?
A másodév végi vizsgákra készültünk, a Szentivánéji álommal foglalkoztunk. Egy nap kevés volt a jelenet, a mesterségóra felénél már nem tudtunk újat mutatni. Marton tanár úr egyszer csak rám mutatott és azt kérdezte, mivel készülök a következő órára? – Mondtam, nem tudom. – Mi az, hogy nem tudom? Olyan nincs, hogy mindenkinek segítek, de én sehol se látszom, pedig Lysander szerepe rám van öntve. Nagyon zokon vettem, pedig tudtam, hogy igaza van. Aznap este volt sírás bőven, aztán összekaptam magam és a következő mesterségórára három Lysander jelenetet csináltam a többiekkel, amik elég jól betaláltak.
Ezekben a feladatokban mennyire vettél részt rendezőként? Hiszen a prózai szakkal párhuzamosan a fizikai színházi koreográfus-rendező szakra is jelentkeztél, sőt eljutottál a harmadrostáig.
Rendezni nem rendeztem, hiszen az nem tisztségem – egyetlen színésznek sem tisztsége, hogy a partnerének instrukciókat adjon, de mindig próbáltam az ésszerű és alkalmas pillanatban ésszerű és alkalmas javaslatot tenni.
De ti saját magatok rendezői, díszítői, világosítói és minden egyéb voltatok az első két évben.
Világos, de ezek nem instrukciók voltak, hanem hozzászólások, javaslatok, amiket akkor, ott helyén valónak tartottam.
De miért jelentkeztél a fizikai szakra?
Azért, mert minél közelebb akartam kerülni a Színműhöz. Elsőnek a prózai szakot, másodiknak a fizikait, harmadiknak a kaposvári egyetem színész szakát jelöltem meg. De hogy miért? Több oka van. Az egyik, hogy volt fogalmam a fizikai színházról, láttam több előadást is Horváth Csabától – és az tetszett.
A másik, hogy harmadik osztályos általános iskolás korom óta néptáncoltam, szóval közöm volt és van a színpadi mozgáshoz, a tánchoz. Az az alapkő. Még ma is óhatatlanul abból fogalmazok meg minden más fajta mozgást.
A harmadik pedig, hogy volt véleményem egy látott előadásról, ha nem tetszett, voltak ötleteim, hogyan variálnám vagy módosítanám, hogy pontosabb, szebb és jobb legyen. Az írásbelin a Woyzeck és a Karnyóné között kellett választani: melyiket rendezném meg és mi lenne a koncepcióm. Én a Karnyónét választottam. A történet Karnyóné boltjában játszódik. Az volt az ötlet, hogy csinálnék egy green screen díszletet: az egész bolt egy nagy ámítás, a plafonig érő polcokon valójában nincs semmi, minden csak oda van nyomtatva. A másodrostán Radnai Annamária tanárnő belekérdezett ebbe a dologba, nagyon tetszett neki és jót beszélgettünk róla. Továbbjutottam a harmadik fordulóba is, de végül nem mentem el, mert közben felvettek a színész szakra. Viszont Radnai tanárnővel megmaradt egy cinkos viszony, bár soha nem tanított és sosem beszélgettünk, mindig mosolyogtunk egymásra, ha találkoztunk. Ez olyan jó volt.
Mik a legfontosabb dolgok, amiket az egyetemről magaddal viszel?
Az egyik az a néhány, de annál fontosabb alapelv, hogy hogyan formálunk meg egy szerepet. Erre Marton tanár úrnak volt egy öt pontos kérdéssora: mik a megkérdőjelezhetetlen tények a szereppel kapcsolatban (például, hogy a szerep férfi), mit mond a szerep magáról, mit mond másokról, mit mondanak róla mások, és mi az a környezet, amiben a szerep létezik. Ha kapok egy szöveget ez a legelső, amit végig veszek. A másik a megfelelő színpadi helyzet – ami nélkül nincs jelenet és nincs előadás – megteremtése. Ha ez megvan, igaz lesz a szöveg, akkor nem kell azon gondolkodni, hogy a fenébe kellene elmondani azt, hogy „szeretlek”, mert abban a pillanatban működni fog.
Ha pedig igaz a szöveg, akkor nem kellenek nagy mutatványok és cirkusz, meg fognak tudni szólalni a gondolatok önmagukban úgy, hogy például csak statikusan áll a színész.
Aztán hogy a partner is elvégzi-e ezt a munkát, az már rajta áll, de innentől kezdve túl sokat nem lehet veszíteni. Nyilván ehhez kell egy jól megírt anyag. A harmadik pedig, amiről a legelején beszéltünk: alázat, a legvégsőkig.
Korán tudtad, hogy színészettel akarsz foglalkozni?
Otthon, Lengyeltótiban kezdtem néptáncolni, akkor kerültem először kapcsolatba a színpaddal. Közben zenéltem: furulyán, trombitán játszottam, sőt még citerázni is tanultam. Azért hagytam abba a zenét, mert ütközött a néptánc együttes és a rézfúvós zenekar próbája. A szívem pedig a tánc felé húzott. Ekkoriban kezdtem énekkarba járni, itt ismertem meg Vékás Kovács Zsófit. Ebből nőtte ki magát egy színjátszó kör, ahol minden nyáron csináltunk egy-egy előadást, többnyire különböző zenés darabokból összeállításokat. Így volt Muzsika hangja, Grease, Hyppolit. A kedvencem a Kávéházi mesék című előadásunk volt, amiben kávéházban játszódó kabaré jelenetek és századfordulós, illetve ’20-’30-’40-es évekbeli kuplék és sanzonok voltak összefűzve. Kábé, mint amit a Budapest Bár képvisel. Ez volt Lengyeltóti, utána jött Kaposvár.
Adta magát, hogy olyan gimnáziumba menj, ahol van drámatagozat?
Igen, a kaposvári Toldi Gimnáziumba, de sajnos az ottani drámatagozat nem olyan volt, mint ahogy azt elképzeltem. Viszont a volt néptánctanárom egy amatőr zenés társulatnál tanított, így én is bekapcsolódtam az ottani munkába. Egy évvel az érettségi előtt teljesen tanácstalan voltam, mit csináljak és akkor megint csak jött Zsófi. (nevet) Az ő ösztönzésére kerestem meg Török Tamást, aki annak idején a Színműn végzett dramaturgként, és Kaposváron vezeti a Déryné Vándorszíntársulatot. Neki köszönhetem, hogy sikerült felkészülni a felvételire, mert az akkori fejemmel nem tudtam volna igazán erős és jó anyagot összeállítani, ami ráadásul önazonos is volt velem.
Van a családban valaki, akinek köze van a színházhoz, a művészethez?
Senki. A szüleim kertészmérnökök, szőlész-borász szakirányon végeztek. A bátyám ugyanott, ugyanebből diplomázott. A húgom még gimnáziumba jár, érdekli a színház, de nem ezzel szeretne foglalkozni. Annyit tudok, hogy mindkét oldalról volt zenész a családban. Anyukám nagyapja a kaposvári kaszárnya trombitása volt, ő fújta mindig a takarodót. Az apai nagypapám katonazenekarban játszott Esz klarinéton.
És ne felejtsem el apukám nagyapját, akire az én mentalitásom nagyon hasonlít. Azt mesélik, hogy egyszer hitelre vett egy tangóharmonikát, majd egy este alatt megkereste az árát. (nevet)
A szüleid nem féltettek ettől a pályától?
Ezt nem tudom pontosan, de az évek során körvonalazódott, hogy ehhez van közöm, ezt szeretem csinálni. A szüleim mindhármunknak nagyon szabad nevelést adtak egy egészséges értékrenddel együtt. Mindig mindenben támogattak minket.
Vissza Az élet álomhoz… Váratlan volt, hogy Zsótér Sándor rád bízta a főszerepet? Nem ijedtél meg a lehetőségtől?
Abszolút váratlan volt. Zsótérra egészen addig úgy tekintettem, mint egy furcsa, különös jelenségre, de baromira kíváncsi voltam mit akar, mit tud. Sándor azt mondta, azért adta ezt az anyagot nekem, mert pontosan ugyanazt látta, amit te és sokan mások is, hogy a háttérben tevékenykedtem mindig, azt viszont rettentő nagy precizitással, fegyelemmel és alázattal tettem, így arra volt kíváncsi, mi történik akkor, ha ez a gyerek – aki képes az alapos munkára – van központi helyzetbe hozva. Nekiálltunk, csináltam, egyre jobban élveztem, és amikor már majdnem egyben volt az előadás, tudatosult bennem, hogy rengeteg olyan jelenet van, ami rajtam áll és hogy minden hozzám, vagyis Segismundohoz van viszonyítva. Na, akkor azért majdnem rágörcsöltem… De úgy gondolom végül jól sikerült. Neki és nekem is emlékezetes élmény és munka maradt. Az élet álom alatt tanultam a legtöbbet. Ezzel persze nem szeretném lebecsülni az előtte lévő két évet a három osztályfőnökünkkel, hiszen az alapozott meg mindent. Csak épp az négy félévnyi folyamat volt, ez pedig egy sokkal intenzívebb néhány hét. De mindkettő kellett ahhoz, hogy ötödévben sikeresen tudtam átvenni két főszerepet a Vígszínházban relatíve rövid idő alatt – a Dzsungel könyvében Mauglit, a Mágnás Miskában pedig Baracsot.
Talán épp Az élet álom volt a beugród a vígszínházi gyakorlatra.
Meglehet. Az biztos, hogy Eszenyi Enikő, mint igazgató az első pillanattól kezdve nézte a vizsgáinkat – a vígszínházi generációk már csak így működnek. Emellett azonban azt gondolom, ifj. Vidnyánszky Attila belénk vetett bizalma is hozzájárult ehhez. Az Ahogy tetsziket rendezte nekünk az egyetemen és utána elhívott engem és Ertl Zsombort a nyári Sztalkeres produkcióba, illetve többünknek jelezte, hogy szeretné, ha benne lennénk a Kinek az ég alatt senkije sincsen című előadásban a Pesti Színházban. Visszatérve, Enikő látta Az élet álmot, tudta, hogy elbírok egy főszereppel, mégsem adott az első gyakorlati év új bemutatóiban kiemelkedő feladatot. Ezt akkor magamban zokon vettem, de közben meg szuper szerepátvételeket kaptam: A Pál utcai fiúkban, amit rongyosra játszunk, Cselét játszom, a Hamletben pedig Marcellust.
A Kinek az ég alatt-tal debütáltatok a Vígben. Kívülről olyan az előadás, mint egy főiskolai vizsga, egyrészt elképesztő svungja és lendülete van, másrészt hihetetlenül erős benne a csapatmunka.
Igen. Azért is volt jó átkötés az egyetem és Vígszínház között, mert megtartotta a vizsgák hangulatát a próbafolyamat és az előadás is, de közben profi színházi körülmények között dolgoztunk: már nem magunknak mostuk a jelmezt, nem mi díszítettünk és kellékeztünk. Aztán megkezdődött a rendes szakmai gyakorlat, amikor mi is szerves részévé váltunk a társulatnak és a színháznak.
Jól érezted maga ez alatt a két év alatt?
Nagyon.
Miért?
Nagy segítség volt, hogy az osztály fele együtt maradt a Vígben. Tudtunk egymásra hagyatkozni, segíteni a másiknak. És azt is tudtuk, hogy szívesen látnak ott minket. Nem mellesleg maga a közeg, a Vígszínház a hagyományaival és az emblematikus épületével nekem mindig imponált, tudtam és szerettem is volna vele azonosulni.
Azután pedig, hogy eltöltöttem ott néhány hónapot, egészen biztos voltam abban, hogy ide szeretnék tartozni.
Elég sok fiatal, férfi színész volt korábban is a csapatban és odamentetek hárman (először négyen)… Hogy fogadtak titeket?
Abszolút befogadtak minket és a helyén kezelték ezt. Alkotótársakként tekintettek ránk a kezdetektől.
A Liliomban nyílt színi tapsot kapsz a második felvonás elején, mert az egész szünetben angyalként lebegsz a nézőtér felett. Nincs tériszonyod? Nem félsz?
Nem. Nagyon bírom. Tök jó, hogy van egy kis adrenalin és közben meg baromi szabad érzés.
Maga az, hogy ott vagy hat méter magasban egy ponthúzón, a heveder szorítja az ember combját, csípőjét, ágyékát, de közben pedig repül és a hátán van egy kétméteres szárny – az valóban kicsit földöntúli, angyali mivoltot idéz. Egyébként elég hasonló érzés, mint vitorlázni. Ott is egyedül vagy és ha egy picit mozdítasz a kötélen, nagy változásokat lehet létrehozni. Itt is, ha mondjuk csak harminc centit kinyújtom a karom, már arrébb fordulok. Szeretem, hogy játszani tudok az elemekkel. (nevet)
És amikor néhány előadás után már otthonos és kényelmes volt ez a helyzet, jött a flört a nézőkkel. Dobtam a puszikat a hölgyeknek és kontaktáltam velük. Attila azt kérte, legyek szemtelen – szerintem sikerült. (nevet)
Jelenleg két nagy, jelentős szereped van: Maugli és Baracs. A dzsungel könyve huszonnégy éve van műsoron. Egy élő klasszikusba kellett N-dik szereplőként beállnod. Hozzá tudsz-e tenni és más lesz-e a játék attól, hogy te belépsz ebbe a történetbe?
Szerintem igen. Nagyon közeli viszonyom lett a szereppel és nagyon a magaménak tudom. Közös kettőnkben a felnövés történet. Olyan, mintha az egyetemi öt évemet Maugliban játszhatnám el: bekerül az ember a dzsungelbe, elveszti apját, anyját, új szülei lesznek, de végül őket is el kell engednie, ezt el kell fogadnia és felnőtté kell válnia. Ezért aztán nagyon komolyan veszem ezt a szerepet. Több vélemény visszajutott a fülembe, amik arról szóltak, hogy pont emiatt, vagyis a Bagirával és Baluval való viszonyom miatt nagyon személyes a játékom és ezáltal a megfáradt előadás is felfrissült, új impulzusokkal telt meg.
A Mágnás Miska viszont új bemutató, amiben nem sokkal a premier után már játszhattad is a főszerepet. A dolog pikantériája, hogy a saját osztálytársaddal, Ertl Zsomborral vagy kettőzve.
Azt a lehetőséget kaptuk Márkus Lucával, hogy a darabban kisebb szerepet játszunk, és mellette coverek lehetünk a főszerepre – ő Rollára, én Baracsra. Érdekes volt végignézni, hogyan próbál az osztálytársam, aztán egyszer csak viszonylag váratlanul és hamar be kellett állnunk. Nyilván nem lehet és nem is szabad lemásolni a kollégám játékát. Ahogy A dzsungel könyvében is bár N-dik Maugli voltam és sok-sok év óta megvan Maugli „kottája”, viszont én mégis csak a saját magam hangszerén játszom el. Ugyanez a helyzet Baracsnál is. Egy hét próbát kaptunk, de igazán a harmadik előadástól éreztem azt, hogy enyém a szerep, hogy megvan a „saját kottám”. Attól kezdve mertem szabadabban létezni egy-egy szituációban. De nagyon érdekes, hogy mégis szívesebben játszom az N-dik Mauglit, mint Baracsot. Talán még fiatal vagyok a szerephez…
Egyébként milyen típusú szerepekre vágysz?
Nagyon szeretném, hogy mindig legyen legalább egy olyan szerepem, ami zenés előadás, legyen az bármi: operett, musical. Volt, hogy a Vígszínház prózai színészekkel operát játszott, na azt nagyon kipróbálnám. De hogy karakterben mi…? Azt kevésbé tudom megmondani, mit szeretnék, azt viszont igen, hogy mit nem. Nem szeretném, ha beskatulyáznának. Szerintem könnyen rám ragaszthatják a romantikus szépfiú karaktert. Örömmel, boldogan eljátszom természetesen azt is, csak
jó lenne magam nagyon sok mindenben kipróbálni, mint ahogy erre eddig volt is alkalmam. Mindenre nyitott vagyok.
Öt év múlva hol szeretnél tartani emberileg, szakmailag?
Emberileg szeretném mindenképp megtartani azt az egészséges létformát és jó mértéktartást, ahogy most is próbálok élni. Hogy legyen időm mindenre és semmiben se szenvedjek hiányt, ami ahhoz szükséges, hogy egészséges maradjak mentálisan és fizikálisan. Ha azt a metódust követem, mint eddig, akkor szerintem jó úton vagyok. Szakmailag pedig megbecsülésre vágyom, nekem igazán az számít. Amíg azt érzem, hogy ahol dolgozom – jelen esetben a Vígszínházban, remélem még sokáig – megbecsülnek és számítanak rám – ami nem a szerepek nagyságától függ, hanem attól, hogy tudjam azt, hogy kellek, vagyis van valami, amit csak én tudok adni a színháznak, a nézőknek, a partnereimnek – az nekem pontosan elég.
Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.