A Mastercard Alkotótárs és a Staféta pályázatokon nyertes Eltűntek bemutatóját június 9-én tartja a SzínMűHely Alapítvány a Szkéné Színházban. Elise Wilk román-szász írónő drámáját Dohy Balázs rendezi. Vele beszélgettünk.
Te is azon dramaturgok közé tartozol, aki rendezésre adta a fejét. Minek köszönhető ez és mi inspirál?
Mindig érdekelt a rendezés. Annak idején rendező szakra is jelentkeztem, de oda nem kerültem be. A régi Színház- és Filmművészeti Egyetem abban az időben kezdett nyitni afelé, hogy szoros együttműködés alakuljon ki a párhuzamos osztályok között. A mi dramaturg osztályunk, amelyet Radnai Annamária, Garai Judit és Róbert Júlia indított, sokat dolgozott együtt a Pelsőczy Réka és Rába Roland vezette színészosztállyal és Bagossy László és Kovács D. Dániel rendező osztályával. Másodévben rendezhettem az egyetemen egy Shakespeare-vizsgát, amire jó visszajelzéseket kaptam, és ez tovább bátorított. Sokat tanultam abból, hogy dramaturgként rendezők mellett dolgozva megfigyelhettem a munkamódszerüket, a dilemmáikat, a döntéseiket. Mindig azt éreztem, hogy jó rendezni, testhezálló, komfortos. Ebben az évadban már nem is volt dramaturg munkám, pedig egyébként szívesen vállalnék. Lehet, azt gondolják a rendezők, hogy már csak a rendezés foglalkoztat?
Hogy találtál rá Elise Wilk Eltűntek drámájára?
2021-ben megrendeztem Wolfram Lotz A nevetséges sötétség című darabját, amelyet Szilágyi Mária, a SzínMűHely Alapítvány vezetője látott, tetszett neki, és megkeresett, hogy csináljunk együtt valamit. Közösen kezdtünk el keresgélni, pályázatokat beadni. Végül ő ajánlotta Elise Wilk román-szász drámaírót, így találtuk meg az Eltűntek című drámáját. Azt érzem, hogy van már egy kialakult kép rólam, hogy kortárs, posztdramatikus, nem szokványos drámaszövegeket rendezek, és ebben Mari is biztatott, de a román darabot nem tudtam volna elolvasni, ha nincs Albert Mária remek fordítása és kiváló előszava az Eltűntekhez.
Mi fogott meg az Eltűntekben?
Először csak maga a szöveg fogott meg: kihívásnak tartottam a költőisége, a hosszú monológok, a narráció, illetve a rövid, filmszerű logikával megírt jelenetek miatt; tehát nem könnyű a dramaturgiája. Ráadásul sokat ugrál az időben, egy erdélyi szász család három korszakába pillantunk be, folyamatosak a flashbackek és előreugrások. Aztán amikor meséltem a szüleimnek a darabról, apám közölte, hogy az én családom egyik ága is erdélyi szász, és ez személyesen is behúzott, elkezdtem utánamenni a saját családtörténetemnek. A dédanyám onnan származik, és sok szempontból ez az ő története is lehetne. Csináltam egy interjút az egyik rokonommal, aki nagy családfakutató, Zrinyifalvi Eszter dramaturggal elutaztunk Marosvásárhelyre, ahonnan a családom származik, hogy a szászok történetét kutassuk, illetve elmentünk Szászrégenbe, beszélgettünk a helyiekkel. Elképesztő, hogy mennyi közösség (szász, zsidó) hiányzik Erdélyből, a magyarok is fogynak, de még mindig van egy „multikulti” érzet, ami gondolom, sokkal erősebb volt a második világháború előtt. Ehhez a multikulturális környezethez tartozik, hogy egy erdélyi magyar színház felkérésére írta egy román drámaíró románul a szászokról szóló Eltűnteket, amelyet először magyarul mutattak be.
Mondtad, hogy a kivándorlás is téma.
A szászok számára Németország folyamatos elszívó erővel hatott a huszadik század során, amit persze felerősített az, hogy a saját közegükben teljesen ellehetetlenültek. Több hullámban történt a kivándorlásuk. Amikor a második világháborúban Románia átállt a németek oldaláról az oroszokéra, a szászok kollektív bűnösök lettek. Az oroszok elvitték a lakosság nagy részét munkatáborokba, onnan kevesen jöttek vissza, akik mégis, egyenesen mentek tovább Németországba, soha többet nem tértek vissza. Ezután Ceaușescu kitalálta, hogy Románia etnikailag homogén állam legyen, és konkrétan eladta a szászokat a gazdag nyugat-németeknek. A Szovjetunió összeomlásakor azok nagy része, akik valamiért nem mehettek el, vagy nem tudtak megszökni, a megnyíló határokkal kivándoroltak. Így mára már csak mutatóban vannak szászok Erdélyben. Romániának hatalmas veszteség gazdaságilag és kulturálisan, hogy ezek az emberek már nincsenek ott.
A kivándorlás téged is érint?
Tudom, hogy apám is szeretett volna kimenni Németországba, az egyik nővérem Hollandiában él, nekem meg most van egy egyirányú repülőjegyem júniusra Berlinbe, és azt látom, hogy a közegemben sok mindenkit nyomaszt a kivándorlás dilemmája, mert olyan rosszul néz ki a közeljövő. Ez egyébként mindenkit érint, nemcsak azokat, akik elmennek, hanem azokat is, akik itt maradnak, valakik nélkül. Ha sokan elmennek, a maradás is egyre inkább döntés, mintsem állapot. A színészekkel is sokat beszélgetünk erről, itt mindenki nagyon fiatal. Nagyon nyomasztó lett a helyzet sok fiatal számára, és szinte már beszélni se jó róla, még az egyszerű ventilálás is fáj. Nem látok magam körül életerős, reménykeltő dühöt sem, ami feltüzelné az embereket, amire rá lehetne csatlakozni, megtolni a változás felé. Mintha mindenki egyénileg próbálna túlélni – legalábbis a színházi közegben.
Az Eltűntek nyert a Mastercard Alkotótárs pályázaton, aminek köszönhetően négy hetet próbálhattok a Mastercard Alkotótérben a Jurányiban. Hogy érzitek itt magatokat?
Az Alkotótér jól felszerelt, szabadon használható próbaterem. Jó érzés, hogy most van egy kis otthonunk, ahol otthagyhatjuk a kellékeinket. Nagy segítség.
Hogyan segíti a munkátokat a Staféta Pályázat?
Nélküle nem jöhetne létre az Eltűntek, hiszen az anyagi feltételek zömét ez a pályázat teremtette meg. A Staféta az előadás promóciójában is sokat segít. Már van egy nimbusza, brandje a Stafétának, megtiszteltetés bekerülni ebbe a körbe. Mindig is érdekeltek a Stafétás előadások, nagy öröm, hogy az Eltűntek is az lett. Szerintem az, hogy a Szkéné Színház befogad minket, annak is köszönhető, hogy nyertünk a Stafétán. Látszik, hogy ezek a pályázatok egymást erősítik, mindegyik láb kell, hogy megvalósulhasson az Eltűntek: a Staféta, a Mastercard, a Szkéné.
Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Dömölky Dániel – Staféta