1915. augusztus 29-én született a filmtörténet egyik legnagyobb csillaga, a háromszoros Oscar-díjas Ingrid Bergman, aki olyan legendás rendezőkkel forgatott, mint Alfred Hitchcock, Roberto Rossellini, Ingmar Bergman, olyan legendás filmekben szerepelt, mint a Casablanca, a Gázláng és az Őszi szonáta.
„Én voltam a legfélénkebb lény a világon, de volt bennem egy oroszlán, aki nem akart csöndben maradni.” (Ingrid Bergman)
Édesanyját kétévesen vesztette el, tíz évvel később édesapja is meghalt. A színiiskola elvégzése után, húszévesen játszotta el az Intermezzo című svéd filmben a fiatal zongoratanárnőt, aki egy ünnepelt, házasságban élő hegedűművésszel kerül meghitt kapcsolatba. Alakítása felkeltette David O. Selznickamerikai producer figyelmét, aki a film három évvel később készült amerikai változatának női főszerepét is a ragyogó svéd szépségre bízta (partnere Leslie Howard volt). A sikert követően hétéves hollywoodi szerződést kapott, s hamarosan a legnagyobb sztárok közé emelkedett.
Az igazi áttörést 1942-ben a Kertész Mihály (Michael Curtiz) rendezte Casablanca hozta meg számára. Minden idők egyik legszebb romantikus filmjében csak úgy szikrázott a levegő közte és Humphrey Bogartközött, jóllehet a két színész amúgy nem szívlelte egymást. Bergmant először 1943-ban az Akiért a harang szól című Hemingway-adaptációban jelölték Oscar-díjra, de az aranyszobrocskát csak egy évvel később a George Cukor rendezte Gázláng főszerepéért szoríthatta magához. A lélektani thrillerben egy feleség bőrébe bújt, akit számító férje az őrületbe kergetve akar elpusztítani. 1946-ban Alfred Hitchcockrendezésében készítette a Forgószelet, Cary Grant oldalán. A Diadalív árnyékában című alkotásban egy prostituáltat alakított, majd Szent Johannát formálta meg, ezért 1948-ban ismét jelölték az amerikai filmakadémia legrangosabb kitüntetésére.
Lenyűgözte Roberto RosselliniRóma nyílt város (1945) című filmje. 1949-ben levélben javasolta a neorealista olasz rendezőnek, hogy dolgozzanak együtt. Az Itáliában készült Stromboli című film forgatása során egymásba szerettek. A rendező otthagyta BergmanértAnna Magnanit, a színésznő pedig elhagyta svéd férjét és lányukat. Amikor összeházasodtak, már várandós volt. Házasságukból három gyermek született: először ikerlányok, majd egy fiú. Bergmant Amerikában kiközösítették, “az erkölcsi elfajzást” még a washingtoni képviselőházban is megvitatták: egy szenátor úgy fogalmazott, hogy a színésznő kétségkívül az ördög befolyása alatt áll. A férjével készült filmek nem arattak sikert, házasságuk is megromlott, 1957-ben elváltak. 1958-ban ment harmadszor férjhez egy svéd producerhez, akivel 1975-ig élt együtt.
„Az öregedés olyan, akár a hegymászás: kicsit elfogy a levegőd, de a kilátás sokkal jobb.” (Ingrid Bergman)
A színésznő 1956-ban Franciaországban Jean Renoir rendezésében forgatta az Elena és a férfiak című vígjátékot, majd diadalmasan visszatért a mindent megbocsátó Amerikába, ahol az Anasztázia című történelmi mese címszerepéért megkapta második Oscar-díját. A következő évtizedben már erősen megválogatta szerepeit, legemlékezetesebb alakításait a Szereti ön Brahmsot?, Az öreg hölgy látogatása és a Kaktusz virága című vígjáték főszerepében nyújtotta. Harmadik Oscar-díját a Sidney Lumet rendezte Gyilkosság az Orient Expresszen című, parádés szereposztású krimiben nyújtott epizódalakításáért kapta 1974-ben.
1978-ban visszatért szülőhazájába, ahol az Őszi szonátában első és egyetlen alkalommal dolgozott együtt névrokonával, a legendás rendezővel, Ingmar Bergmannal. Érdekesség, hogy a pályafutását képletesen lezáró filmben – miként első filmjében is – egy zongoraművészt játszott, alakításáért hetedik alkalommal jelölték Oscar-díjra. Egészsége ezután megromlott, utoljára 1982-ben az Egy asszony, akit Goldának hívtakcímű televíziós filmsorozatban szerepelt. Golda Meir izraeli miniszterelnök-asszony megformálásért megkapta a Golden Globe-díjat és a televíziós Oscarnak nevezett Emmy-díjat is.
Színházban is szívesen játszott. Színpadra lépett Párizsban (Ibsen: Hedda Gabler), Londonban (Turgenyev: Egy hónap falun) és New Yorkban (Molnár Ferenc: Liliom, Maugham: Ne váljunk el) egyaránt, 1947-ben a legelsők között kapta meg a színházi Oscarként számon tartott Tony-díjat.
„Nem bántam meg semmit. Nem úgy éltem volna az életemet, ahogy tettem, ha közben aggodalmaskodok, hogy az emberek mit fognak mondani.” (Ingrid Bergman)
Érdekesség, hogy Bergman akkoriban kifejezetten magasnak számított a maga 175 centiméterével, ami okozott is némi nehézséget a Casablanca forgatása idején, mert Bogart öt centivel alacsonyabb volt nála. Jó barátságot ápolt Hemingway-jel, Frank Sinatrával és Cary Granttel, vele játszott legszívesebben a filmvásznon.
Ingrid Bergman 1982. augusztus 29-én, a hatvanhetedik születésnapján hunyt el rákbetegségben. Négy gyermeke közül Isabella Rossellini szintén a színészi pályát választotta.
A svéd filmcsillag születésének centenáriumáról az idei cannes-i filmfesztiválon is megemlékeztek: a hivatalos plakáton az ő portréja szerepelt, és egy dokumentumfilmet is bemutattak róla. A fesztivál programfüzetében ez olvasható: “Modern ikonként, szabad nőként, merész színésznőként Ingrid Bergman egyszerre volt hollywoodi sztár és a neorealizmus alakja, szenvedélyeinek függvényében szerepeket és országokat váltott, de soha semmit nem veszített bájából és egyszerűségéből”.
„Meg kell tanulnod hallgatni a megérzéseidre – bízni abban a kis hangban, ami benned lakozik.” (Ingrid Bergman)
Születésének 100. évfordulója alkalmából a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) 2015. augusztus 29-től szeptember 10-ig filmfesztivált rendez, amelyen a színésznő gyermekei által kiválasztott alkotásokat mutatják be.