Schneider ZoltánPogány JuditCsikos Sándor
  • facebook
  • instagram
  • 2024. április 18., csütörtök
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Ennél jobb munkahely nincs, mint a színház” – Interjú Rózsa Krisztiánnal

    2023. június 1., csütörtök 09:00

    „Minek nekünk Paks2, amikor itt van ő?” – komment egy hozzászóláshoz, amiben az szerepelt, Rózsa Krisztián „ezerrel pörög”. Kollégáitól is hallottam már ezt és elég csak egy-egy produkcióra gondolnunk (Déjá Vu, Producerek, de prózai előadások is), hogy elismerjük találó – írja Juhász Ferenc, az mnsz.blog szerzője.

    Igazából gyermekkorom óta így van, izgő-mozgó kissrác voltam, de azért most már megtanultam kicsit megnyugodni. Régebben, ha nem volt akkora a pörgés, szinte nem tudtam értelmezni magam. Mi van velem?! A családban – négyen vagyunk testvérek – senki sem ilyen, sem a húgom, sem öcsém, sem bátyám. Ebből a szempontból kakukktojás vagyok.

    A család hogyan viselte ezt a nagyfokú aktivitást?

    Nagyon jól. Felnézek a szüleimre, mert egészen fiatalon is pontosan tudták, melyikünkkel hogyan kell bánni. Négyen vagyunk testvérek, de egyikünkre sem parancsoltak rá semmi olyat, amit nem akartunk. Én például odamentem édesapámhoz azzal, hogy pehelysúlyú bokszoló akarok lenni. Ő annak ellenére, hogy a körülmények nem voltak adottak, utánanézett. Ez bennem volt 2-3 hónapig. Aztán változtattam. Kaszkadőr akarok lenni. Ennek is utánanézett, még azt is megkerestük, hogy akkor hová kellene menni továbbtanulni. Majd, amikor jött a színészet vágya, azt mondta, itt van Nagykállóban – nincs is olyan messze – egy drámatagozat. Így indultam.

    Honnan jöttek ezek a vágyak? Miért éppen bokszoló, kaszkadőr?

    A bokszoló és a kaszkadőr onnan, hogy engem „kiraktak” az udvarra és egyedül verekedtem. Elképzeltem, hogy vannak nyolcan-tízen körülöttem. Aztán meg mentem összevissza, mozogtam, fára másztam, ugráltam le róla. Magamtól megtanultam előre szaltózni, ami sokkal nehezebb technikailag, mint a hátraszaltó. Mindig valami mást akartam – valami nem hétköznapit. Most már, így túl a harmincon, azért jó néha a csend, béke, kicsit elvonulni, de régebben egyszerűen ki nem állhattam a csendet, megőrültem attól, hogy a faluban még kutyaugatást sem hallottam. Az volt a bajom, hogy nem tudtam a szabad napomat jól felhasználni, akkor is akartam valamit csinálni, megőrültem attól, hogy nem történik semmi. Ezért kezdtem el magamnak kialakítani valami saját világot. Most már örülök, ha tudok pihenni, töltődni, kimenni a természetbe, azt nagyon szeretem vagy főzni – szeretek főzni.

    A legszívesebben mit?

    Húslevest és most már nagyjából meg tudom csinálni – ami nekem nagy szó – anyukám szabolcsi töltött káposztáját, ami édes káposztából készül.

    Megosztod másokkal is a főztöd?

    Harangozó Lili és Farkas Sándor kollégáimmal szoktunk csereberélni, adni egymásnak, legutóbb éppen Sanyi vendégelt meg krumplifőzelékkel és pörkölttel, nagyszerű volt.

    És honnan a színészet felé fordulás?

    Sétáltam egyszer haza, jött velem szemben egy öreg bácsi. Elmentünk egymás mellett és azt vettem észre magamon, hogy ugyanolyan lettem, mint ő. Nem a gesztusait vettem át, hanem az állapotát. Mi történik velem? Hátra is néztem. Ez annyira megragadt bennem, hogy azt mondtam magamnak, nekem színházat kell csinálni, embereket és helyzeteket megfogalmazni.  Szóval, pontosan emlékszem, ez volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy nekem színésznek kell lennem. A szüleim pedig azt mondták, menjek, csináljam, mert látták rajtam, hogy nagyon érdekel és valószínűleg ez lesz az utam.

    Reginald Rose: 12 dühös embere volt életed első színházi élménye, azzal a Gáspár Tiborral a szereplők között, aki most kollégád Miskolcon.

    Elkezdtem a gimnáziumot és elvittek színházba, Nyíregyházára. Nagy hatással volt rám, annyira megütöttek azok a helyzetek az előadásban. Még jobban megalapozta azt, hogy nekem ezt muszáj csinálni. Ott akarok lenni, mondani akarom, át akarom élni a dolgokat, azt, hogy egyik mondatról a másikra hogyan jutunk, mi van akkor, ha ő azt mondja, mi van, ha én ezt… Nagyon erős alapkő volt akkor ott az az előadás, a szereplők közt Tiborral, akivel – milyen a sors – most közös az öltözőnk. És ezen valahogy még nem is gondolkodtam, most döbbentem rá, a kérdésed nyomán.   A szokásos gimnáziumi tantárgyak igazából annyira nem is érdekeltek, csak, amit a drámatagozat adott. Alig vártam, hogy mehessek már felvételizni. Első helyen jelöltem meg Pestet, de én nem akartam odamenni egyáltalán, hanem Kaposvárra, csak anyukám rábeszélt – „Olyan messze leszel, kisfiam”. Az első rostán ki is dobtak, látták rajtam, érezhető volt, hogy nincs bennem az a tűz, hogy én ide akarok járni. Azután elmentem Kaposvárra, oda pedig elsőre fölvettek.

    Kik voltak az osztálytársak?

    Bende Kinga, Benkó Bence, Dobó Enikő, Fábián Péter, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Kiss Emma, Kopek Janka, Máté Anett és Szakács Hajnalka.

    És kik voltak a tanáraitok?

    Kelemen József volt az osztályfőnökünk, Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Jászay Tamás, Csáki Judit, ők azok, akik állandóan ott voltak, aztán jöttek vendég tanárok is, Molnár Piroska, Valló Péter, Pál András, Rába Roland… Az osztályfőnökünk azt akarta és nagyon figyelt arra, hogy minél több emberrel találkozzunk.

    Ott már játszottatok is.

    Igen. Harmadévben. És mit játszottunk? A Tizenkét dühös embert!

    Kaposvár után mi következett?

    A K2 Színház. 2014-ben végeztem. Negyedéves voltam, amikor két előadásba beugrottam a Vígszínházba. A gyakorlati évemet, az ötödévet Debrecenben töltöttem. De mindezek közben ment A K2, amit mi már 2012-ben elkezdtünk ( 2016-ban lettünk társulat) az egyetem mellett és folyamatosan dolgoztunk addig, amíg el nem köszöntünk egymástól az Ördögkatlan Fesztiválon. Fél évig csak a K2 volt, majd felhívtam Béres Attilát, hogy szeretnék ide jönni. Nagy macera volt, három hónapig mentek a telefonálgatások. Ascher Tamással dolgoztunk éppen a Jurányi Házban – Át az ingoványon –, amikor hívott Attila, találkoztunk, megtette az ajánlatát. Egy nap gondolkodási időt kértem, de amint mentem vissza a próbára, már a villamoson tudtam, hogy Miskolcra fogok jönni. De, hogy mondjam el ezt a társulatnak, akikkel két nap múlva lesz premierem a Jurányiban, akikkel felnőttem, akikkel együtt csináltunk mindent? Nagyon megterhelő volt lelkileg. Egész este, sőt reggelig gondolkodtam. Tudtam, ez azzal jár, hogy ott kell hagynom a barátaimat, a barátnőmet (aki egyébként szintén a K2-ben dolgozott), mindent. Végül másnap összehívtam a társulatot és elmondtam, hogy elmegyek. Megértették. Következő nap pedig megvolt a bemutató és nagyon jól sikerült.

    Fel sem merült más Miskolcon kívül?

    Ide akartam jönni, de Szombathelyre is szívesen mentem volna, a biztonság kedvéért őket is megkerestem. Mindkét igazgató, Béres Attila és Jordán Tamás is kedves és nagyon emberi volt. Jordán azt mondta, megvan a társulat, de nagyon köszöni, hogy rájuk gondoltam és ha lesz lehetőség, szólni fog. Attila szokta követni a főiskolásokat, színészeket, de itt több szál is volt. Szőcs Arturral dolgoztam egy beugrás során a kaposvári színházban, Rusznyák Gábor pedig a tanárom volt, nagyon jól ismert.

    Azóta egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy máshová mennél?

    Úgy jöttem, hogy 2-3 év, aztán meglátjuk. Most a nyolcadik évadomat fogom kezdeni. Itt jól érzem magam. Az az az igazság, hogy – nem olyan nagy ez a szakma, mindenhol van ismerősöd, barátod, kollégád –, ritka az ilyen környezet, ilyen közösség, ilyen emberközpontú társulat.

    Tudsz mondani olyan előadást, amelyben nagyon szerettél volna, de nem voltál benne?

    A Kivilágos kivirradtig. Akkor jöttem ide, a Viktóriát próbáltam. Megnéztem az előadást és utána odamentem Rusznyák Gáborhoz, a rendezőhöz. „Gábor! Légy szíves! Csak hadd üljek a színpadon egy széken, nem kell nekem szöveg, semmi, csak hadd legyek benne!” Egy másik előadással a közelmúltban már szerencsésebb voltam. Nagyon szerettem a SzentivánéjiÁ-t. Mivel engem állandóan elvittek a zenés darabok, Gáborral (ezt is ő rendezte) már régen dolgoztam, csak a Bolha a fülbe előadásban. Odamentem hozzá: Amikor te próbálsz, nekem nincs próbafolyamatom. Én ebben benne szeretnék lenni, ha csak egyetlen mondat erejéig vagy ha bármit kell csinálni is, de benne lenni… és nagyon kedves volt, belekerültem, részese lehettem az előadásnak, amelyben számomra is fontos ügyről beszélhettünk a közönségnek, fölkínálva egy gondolkodási teret.

    A 2015/16-os évadban jöttél Miskolcra és rögtön közönségdíjas lettél. 2018-ban a POSZT-on Básti Lajos-díjat kaptál. 2021-ben újabb díj következett, a Junior Príma. Ezekhez képest, idézek tőled: „Soha nem vagyok megelégedve önmagammal”. 

    Ezt biztosan régebben mondtam.

    Most már igen?

    Dehogyis! Nem. Csak már jobban elfogadom magam.

    Mondj egy előadást, amelyben benne vagy, és azt gondolod magadról, lehetne még jobb is! Kérlek, ne azt válaszold, hogy mindig, mindent lehet még jobban csinálni!

    Nem, nem! De igen! A Jézus Krisztus Szupersztárt mondom. Az elmúlt pár évad nagyon telített volt, állandóan színpadon, zenés produkciókban. Ráadásul én prózai színész vagyok, az a végzettségem. Ehhez képest operetteket is csinálok, musicalben énekelek és a rockoperában Júdás szerepét. Ha kipihent vagyok, akkor el tudom énekelni. Irgalmatlan nehéz és nagyon magas. 

    A Jézus Krisztus Szupersztár és az Ének az esőben két merőben különböző zenei világ.

    Nagyon szerencsés vagyok, mert van ritmusérzékem, hallom a zenét, van egy kis hangom is és tulajdonképpen mindent magamra tudok húzni. Ott volt A falu rossza, szintén nagyon sok énekkel. Az népzenei gyökerű. Júdás szerepében kőkemény rockot kell tolni, az Ének az esőben előadásban pedig tulajdonképpen egy szerelmes bonvivánt kell csinálni. Ez sokkal lágyabb és énektechnikai szempontból nem kívánja meg azt, amit a Júdás. Ilyen szempontból könnyebb, nem halok meg bele. De a táncba, a szteppbe igen.

    A sztepptáncról mindenki azt mondja, hogy nehéz megtanulni. Valaha én is szerettem volna, attól tartok, abból már semmi sem lesz.

    Nagyon nehéz, de – megint a szerencse –, általában hirtelen ráérzek mindenre. Így történt a szteppeléssel is. Amit már a Bál a Savoyban előadásra megtanultam, így most előnyöm volt.

    Említetted A falu rosszát. Mennyiben vagy te azonos azzal a figurával, ha egyáltalán? Mert szerintem, igen.

    A szereposztás szerint Göndör Sándor, rosszéletű legény… hát egy az egyben. Nagyon szerettem.

    „Egy az egyben?”

    Nem azt mondom – nevet -, hogy én tényleg egy rossz életű legény vagyok, de egyezünk azért. Mohácsi János rendezte. Szeretek vele dolgozni. Sajnálom, hogy a Hermelin már nincs műsoron. Mekkora előadás volt! Ott volt például a premierbuli jelenet, amikor ott voltunk huszonhárman a színpadon és gyönyörűen hallottad a fő szólamot meg az alsó szólamot, az párszor úgy tudott sikerülni, ahogyan más emberekkel nem lehet megcsinálni. Kell hozzá Moha (* Mohácsi János) és egy ilyen társulat. Azt a 20 percet több mint két hétig próbáltuk, s közben az volt bennünk, ha ezt megcsináljuk, az világszínvonal!  Édesapám megnézte a bemutatót – 4 órás előadás volt, szerintem az egyik legjobb előadásunk – és másnap azt mondta, nem menne haza. Nem tudná megnézni még egyszer? Azért fontos a színház, hogy olyan teret adjon az embereknek, ahol nem csak a telefonjukat nyomkodják állandóan, hanem emberi helyzetekkel, kapcsolatokkal találkozzanak. Nekem ez fontos! Ennél jobb munkahely nincs! Olyan dolgot csinálsz, amit szeretsz, rengeteget dolgozol, de változatos az életed, fejlődni tudsz, adsz az embereknek és ehhez még egy kis pénzt is kapsz. Nyilván van egy sötétebb oldala azért, mert élni nem nagyon van időd. Fiatalon nagyon meg kell tolni, de aztán egy idő után már erre is figyelni kell.

    De azért közben jó is a sok feladat, mert azt jelenti, elismernek.

    Abszolút. Tudom, hogy figyelnek rám, szeretnek, nagyon köszönöm is a Játéktanácsnak – ahogyan én a Művészeti Tanácsot nevezem.

    Szerző: Juhász Ferenc

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram