A Mágnás Miska Pixije Peller Károly és Latabár Kálmán repertoárjának egyetlen közös pontja, de a színművész reméli, hogy A denevérből Frosch, aztán pedig majd a Szép Helénából Menelaosz növeli a számot. Addig is élete első, a legendás táncos-komikusról szóló prózai monodrámájára készül a Spinoza Színházban, illetve a színházi alkotás nem feltétlenül színpadi kérdései izgatják.
A teljes interjú itt olvasható.
Arról szólva, mi a Latabár-ősélménye, Peller Károly kifejtette: “A Mágnás Miska film, valamikor kiskamaszként, majd egy kicsivel később, tinédzserkoromban következett az Egy bolond százat csinál és az Egy szoknya, egy nadrág. Bár volt Latabárban valami természeténél fogva sok, de ez annyira önazonosan jött belőle, hogy feltétel nélkül elfogadtam. Ma már tudom, hogy ez az energiával teli létezés a valódi clownság.”
Latabáréknál Kálmán előtt és után is több generáció választotta a színészi hivatást, neki viszont nem voltak színházi felmenői: “Én egy soroksári sváb hentescsaládból teljesen véletlenül csöppentem bele a színház világába. Nem volt könnyű, mert apám rettenetesen féltett, leginkább attól, hogy ha kiderül, nem vagyok elég tehetséges, boldogtalan ember leszek. A sikereim megnyugtatták, és anyám mellett ő a legnagyobb rajongóm. Ha másod- vagy harmadgenerációs színészcsaládból jössz, pontosan tudod, mi vár rád, nem veszel zsákbamacskát. Ugyanakkor azt is látom az érintett kollégáimnál, micsoda küzdelem azt elérni, hogy ne a felmenőidhez hasonlítsanak, hanem magadhoz képest értéljenek.”
Peller Károly azt mondja, inkább a Rátonyi Róbert–Németh Sándor-vonalhoz áll közelebb, ezért lepődött meg, amikor Győrei Zsolt drámaíró felkérte Latabár szerepére: “Hosszan próbáltam neki elmagyarázni, hogy semmilyen módon nem vagyok Latabár. Azt mondta, hogy nem Latabár Kálmánt, az ikont kell eljátszani, hanem egy színészt, akit Latabár Kálmánnak hívnak. A történet ugyanis egy olyan emberre fókuszál 23-tól hatvanéves koráig, aki rengeteg tragédiát élt meg és túl. A darab életrajzi, tényeken alapszik, de a fiktív és elemelt alaphelyzet megkönnyítette a helyzetemet. (…)
Erősen tudok kapcsolódni ahhoz a kettősséghez, ami az elvárt mulattatás, az állandó derű mögötti szomorúságot jelentette. Engem szerencsére elkerültek a nagy tragédiák, azonban az nálam is stimmel, hogy a nevettetés mögött nem feltétlenül nevetés van. Úgyhogy belehalok, mert egyedül, zene nélkül állok a színpadon, egy olyan történetben, amelyben rengeteg áthallást találok a magam életére vonatkozóan, de mégis élvezet csinálni.”
Latabárt egy időben gyakran emlegették úgy, mint a magyar Buster Keaton. A kérdésre, ő hogy áll ezekkel a jelzőkkel, azt felelte: “Én arra vágyom, hogy azt mondják: Peller Károly jó színész. Miközben az operett a szenvedélyem, a szerelmem, és harcolok, hogy megismertessem ezt a műfajt és egyáltalán a zenés színházat, szakmát. Szeretném, hogy rám se csak zenés színészként vagy operettszínészként gondoljanak. Már csak azért sem, mert a színház a maga teljességében érdekel. Szeretek a színpadon állni, de a pályám jelenlegi szakaszában a rendezés, a színházi munka összefogása jobban érdekel.
A buffo- és rezonőrszerepből van jócskán az operettirodalomban, ezért nem félek attól, hogy ne lennének feladataim. De addig, amíg elérem, hogy én legyek Tarpataki báró a Csókos asszonyban, tehát a következő tíz-tizenöt évben, inkább jó színházat szeretnék csinálni.”
Szerző: Papp Tímea