A magyar kultúra napján Hegedűs D. Gézával beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló szenvedélyről, a gyerekkorban mozira, könyvre, színházra elköltött pénzről, Max Wéberről, heteronóm és autonóm társadalomról, a művészetet nem értők és érteni nem akarók frusztráltságáról….
A Pótszékfoglaló interjújából:
Mi jut az eszedbe, ha azt hallod: szenvedély?
A szenvedélyről? Maga az élet, a hivatásom. Aztán az örök tanulás szenvedélye. Ha most így rátekintek az elmúlt hatvanhét évemre, a kamaszkori kíváncsiságom, a sporttól elindulva, egyre jobban közelített a fizikalitástól a szellemi és lelki szépségek felé. Aztán persze az is mindig fantasztikus, hogy a kényszerek hogyan terelik az ember életét: a falusi környezetből bekerültem egy középiskolába – a szüleim vágya az volt, hogy valamiféle műszaki értelmiségi legyek. Így aztán Debrecenbe, az Építőipari Technikumba kerültem, ami szerintem akkor az ország egyik legjobb középiskolája volt, de hamar kiderült, hogy az én érdeklődésem a műszaki világ iránt igen csökkentett intenzitású. Hiányzott belőle a reál tárgyak iránti szenvedély.
Elkapott ellenben abban a pillanatban a színház, a mozi, és persze ott voltak még a könyvek! Ami szabadidőm és pénzem csak volt, azt színházra, mozira és könyvekre költöttem!
Akkoriban még szombaton is volt tanítás, emiatt csak a vasárnap délelőtti és délutáni előadásokra vehettem jegyet –, hiszen este hétkor már a koliban kellett lennem.
Megmondom őszintén, ha tehettem, az első sorba vettem jegyet, és volt úgy, hogy az olykor kongó nézőtéren, csak néhány elszánt színházrajongóval néztem az előadást, és még a szünetben se mentem ki, hogy minél több időt tölthessek a színházban! A négy-öt debreceni moziban magával ragadott az akkori aranykor magyar és európai filmtermése.
Elvetődtem mindegyik moziba, attól függően, hogy éppen mi és ki érdekelt, Bergman, Jancsó, Fellini vagy éppen Szabó István. Volt egy nagy könyvesbolt a főutcán, a Csokonai Könyvesbolt, hatalmas kirakattal. Minden nap megálltam előtte, és kutattam, hogy melyik az a könyv, ami engem érdekelne.
Érdekes, hogy amikor felvett Horvai István és Kapás Dezső a főiskolára, akkor az a szerteágazó, sok ismeret-mozaik, ami bennem addigra a kíváncsiságom miatt létrejött, megváltozott, Nádasdy Kálmánnak – a harmadik Nyugat-nemzedéket reprezentáló, zseniális rendezőnek és tanárnak – köszönhetően.
A magyar zene- és irodalom kapcsolata címmel tartott hetente egyszer egy fakultatív órát, s itt döbbentem rá, hogy az emberi beszéden, a verbalitáson túl számtalan nyelv létezik, amely a világot megfogalmazza, és tükröt tart eléje.
Azaz: a különböző művészetek ugyanarról beszélnek, csak más-más nyelvet használnak hozzá! Jó, és nagyszerű érzés volt felismerni, hogy József Attila, a nagyvárosi költészetében ugyanarról beszél, mint például Bartók Béla a Csodálatos mandarinban, csak éppen más-más nyelven fogalmaznak. Nevezhetjük ezt mondjuk, a telhetetlen megismerés szenvedélyének.
Jó volt látni tavaly nyáron az SzFE kapcsán, hogy ez a szenvedélyed – ami az elmúlt évtizedek kompromisszum kereső magatartása után – hisz valakinek, aki egész eddigi pályáját a gyakorlatától kezdve egyetlen színházban töltötte el, annak aztán abszolút kompromisszumra kész egyéniségnek kell lennie – egyszerre kitört belőled mintegy az „itt állok, másként nem tehetek” hitvallója…
Tudod úgy voltam eddig a pályámmal, mint a Munkácson élő, százhúsz éves “egyszeri ember”, aki születése óta ki sem mozdult a városából, mégis mintha világutazó lett volna, hiszen megszületett az Osztrák-Magyar Monarchiában, aztán állampolgára lett a Csehszlovák Köztársaságnak, majd a magyar koronára, és Horthy Miklós kormányzóra kellett felesküdnie, aztán a Szovjetunió belügyi szervei regisztrálták, mint szovjet állampolgárt, és most éppen az Ukrán Köztársaság, kárpátaljai kissebségi törvényeit nyögi, pedig ő egy európai polgár, aki életében ki sem mozdult otthonról. Az én vígszínházi életem persze nem volt ilyen hányatott és kegyetlen, inkább művészi meglepetésekkel, sok-sok felfedezni valóval, rengeteg tanulással, örömmel és sikerekkel teljes. Ezért hamis a kérdésedben rejtetten elhelyezett premissza. Én egy tág, európai horizontú színházban nőttem fel, lettem a saját életidőm színművésze.
Pályám során, a magyar színháztörténet negyvennyolc évének valamennyi jelentős, nagy léptékű rendezőjével, formaművészével, kortárs szerzőjével találkozhattam, s dolgozhattam velük együtt a Vígszínházban, a csodás társulatommal, zsenik társaságában. Kevesen mondhatják el ezt pályatársaim közül. Tettem mindezt úgy, hogy ki sem mozdultam ugyan a színházamból: de nem a szenvedély hiányából, vagy kompromisszumból történt így, hanem mert új és új színházi látásmódokkal, tudással és tapasztalattal találkozhattam a színpadi munkák során, és a tanulás mellett, a befektetett művészi munka, sikerélménnyel párosult.
Ugyanakkor volt olyan élethelyzet, ami nyugodt, kiegyensúlyozott szemléletet követelt. 2018. májusáig, majd egy évtizeden át lehettem a Színház- és Filmművészeti Egyetem általános rektorhelyettese, ami egy egész intézményért való felelősség súlyát helyezte rám. Azaz: másként éltem a világban, mintha csak magamért, önmagam individuális létezéséért lennék felelős. Ez egészen más habitust kíván és tesz is az emberre: nemzedékek jövőjéért, tanártársaidért, szellemi és anyagi javakért vagy hivatott ilyen esetben felelni.
Ám 65 éves koromtól a jelenleg hatályos törvények szerint már nem lehettem az egyetemen felsővezető, így ismét Géza lettem, egy az egyetemen tanító tanárok közül, aki annak a tudatában tette ott ’87-óta a dolgát, hogy valami nagy, százötven éves hagyománynak a folytatója. Amikor ott és akkor, a hallgatók kérésére megnyilvánultam, tisztán látható volt, hogy ennek a százötven éves folyamatnak vége. És onnantól kezdve valami egészen más kezdődik. Saját bőrömön tapasztalom, hogy ez így van.
…abban a szenvedélyben, szenvedélyedben ott volt a minőségnek szóló szenvedély is…
Egy intézmény nem egy épületben elhelyezett valamilyen adminisztratív struktúra – ami csak úgy hirtelen lesz, és kész! Olyan nagy hagyományú, híres iskolák estében mint a miénk, nagyon mélyek a szellemi gyökerek. Óriás elődök vállán állva, egymást segítve, nemzedékek során át épült itt föl 156 éven át, egy hatalmas, láthatatlan szellem-palota, amely hazánk színházi-, filmes- és televíziós jövőjét biztosította, magas szellemi és művészi fokon.
Hiteles, nagy mesterek alapozták itt meg a magyar kultúra jövőjét, és időről-időre innen röpülhettek ki rajban, világhódító útjukra, a szárnyukat bontogató fiatal művésznemzedékek. Most, augusztus végén, úgy éreztem, hogy ez a láthatatlan szellempalota, természeténél fogva, egyik pillanatról a másikra eltűnt. Kiszállt az egyetem lelke!
Már csak az épületek tudatalattija őrzi a kollégiumi szobákat, a könyvtár könyvekkel teli olvasószobáját, az Ódry Színpadot, az előadások, a nézők, a diákok és tanárok lüktető emlékeit.
Max Weber a történelemről gondolkozva arról beszél, hogy a bürokratikus rend ismeretén keresztül válik egy közösség, egy intézmény elérhetővé. Azt mondja, hogy a világunk hivatalnokközpontú világ. Ahol az uralkodástípus kétféle lehet: autonóm, vagy annak az ellentéte, vagyis heteronóm. Eddig, a mi egyetemünk autonóm módon működött.
Ma, heterokofális, egyközpontú uralkodás valósul meg, ahol az értékeknek nincs kötelező érvényük, bármikor lecserélhetők, és nem is képesek feltartóztatni a történések folyamatát. Most, a menedzseri, vállalkozói attitűd mellett felértékelődik az intézmény szerkezetét alapvetően befolyásoló, újfajta kommunikáció, a propaganda, amelynek segítségével minden központi akarat, mozdulat felerősödik, végigrezeg az újonnan kiépített rendszeren.
És mielőtt közbeszólnál – megelőzve a trollkommentelőket, nehogy szó érje a Pótszékfoglaló házának elejét -, hogy én aztán ismerhettem a központi akarat végigrezgését, már a nyolcvanas évekből, hiszen akkor a Vígszínház párttitkára voltam. Erre tényszerűen igazat adnék neked, megállapítva, hogy annak a struktúrának valóban én is részese voltam.
’75 óta vagyok tagja a Vígszínháznak, és elmondhatom, hogy ott, abban az időben Örkény István, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Nádas Péter, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Sütő András, Székely János műveit játszottuk éppen. Nyitottságban, társadalomkritikában elég nyilvánvalóan volt jelen akkor az „én színházam.”
És Petri Györgyöt idézném: “Amiben hittem,/ többé nem hiszek./ De hogy hittem volt,/ arra naponta emlékeztetem magam./ És nem bocsájtok meg senkinek.” Abban az SzFE-s beszédemben, ott, tavaly nyáron, Kertész Imrét idéztem: „A tudás a legfőbb jó!”
Szerintem ez a mai nemzedék már egészen másképp fog színházat, filmet, televíziót csinálni. Küzdve, kínlódva, minden nap gyakorolva megtanulta, tudja, hogy mi az, hogy szabadság, autonómia, mi az, hogy önállóság, mi az, hogy szuverenitás, mi az, hogy igazán demokratikusan gondolkozni.
Az valami olyat jelent, hogy – a bázis demokráciáról beszélek – mindenkinek egyenlő joga, szava van, és mindenki meghallgat mindenkit! Nem egy ember diktátuma alapján történnek a dolgok, hanem sok, fontos gondolatból szűrődik le a cselekvés közös iránya.
Lehet, hogy a mostani vezetőink nem értik a művészet lényegi mibenlétét, avagy nem szeretik a művészeteket, és ezért viselkednek úgy, ahogy?
Erre annyit tudok mondani, hogy a jelenlegi vezetőink közül egyetlen egyet se láttam az én színházamban az elmúlt harminc év egyetlen előadásán sem. Vagy legalábbis nem tudok róla, hogy ott ültek volna a nézőtéren. Azt hiszem, hogy tájékozatlanok. A tájékozatlanság az frusztrál, félelmet szül, a félelem pedig kegyetlenné tesz.
A legnagyobb tévedés a művészember lényegének nem ismerésében van, kinek lényege az individuális szabadság – azaz a tökéletes belső szabadság!
Lehetnek a hétköznapi létezésben kényszerítő erejű törvények, paragrafusok, rendeletek, szabályok, de a tehetséget, a lelket és a fantáziát paragrafusok és szabályok közé, mint egy karámba, nem lehet beterelni! Nem, mert az teljes mértékben szabad! És mint Antheusz, földet érve, ezer alakban újjászületik.
…ezért hát nincs, nem is lehet „egyféle” művészet sem…
Cromwell, a diktátor, több, mint két évtizedre betiltotta a színházat Londonban. És képzeld el, hogy akkor felvirágzott a regényirodalom! Az emberi szellem mindig megtalálja az önkifejeződésének másféle útjait, ha kell. Aztán lett színház is újra, természetesen. Száz évvel ezelőtt Észak-Amerikában ugyanannyi elektromos autó volt, mint amennyi benzines. Valami miatt mégis a benzines mellett döntöttek, sikerült tönkretenni a Föld egész atmoszféráját ezzel a működéssel. Ám most mégis kezdünk visszatérni az elektromos autókhoz. Kopernikusz 1540-ben állította először tudományosan, hogy a Föld nem lapos, és nem a Nap kering a Föld körül, nem a mi bolygónk a “minden” az univerzumban, hanem pusztán csak egy bolygója annak a Naprendszernek, amelyben mi létezünk.
Ám ezt csak bő kétszáz évvel később, 1754-ben XIV. Benedek pápa legalizálta.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy így éltünk és élünk ebben a világban: mindig hatalmas nagy utakat kell megtennünk ahhoz, hogy visszajussunk ahhoz az igazsághoz, ami eredendő és nyilvánvaló.
Az elmúlt évtizedekben hol bújt meg benned az az elemi erejű, semmivel el nem kendőzött, semmibe bele nem bugyolált szenvedély, amely feltört belőled a tavaly ősszel bemutatott Az öreg hölgy látogatásának bőröndöt szorongató, s közben elkeseredetten önmagáért kiáltó Alfred Illjének karakterén keresztül?
Most próbáljuk épp a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor rendezésében, Shakespeare Lear-jét, melyben én játszhatom Lear királyt, vendégként. Egy helyen azt mondja benne Lear – és ez talán a kérdésedre is valamelyest válasz: „Ne érveljetek azzal, mi “kell”!/A koldusnak is van egy-két kacatja,/ ami nem kell, mégis az övé!/ Ha annyit adsz csak, ami “kell”, az embert/ állattá olcsósítod!” Most kaptam épp meg Szőnyi Franciskától a próbatáblát, ahol ki vagyok írva csütörtökön, pénteken este nyolctól kilencig, ZOOM-on.
Ülök a konyhában a tabletem előtt, Ónodi Eszter ül a gardróbjában a gépe előtt – mert nála az a „leghangszigeteltebb” hely, közben Zsámbéki Gábor ül a saját dolgozó szobájában, Pelsőczy Réka a maga szobájában, ahogy a többiek is mind-mind, és olyan szenvedéllyel próbálok a konyhaasztalnál ülve, ahogy Gábor éppen kívánja, ahogy épp instruál! Azaz: nem valami „kényszert” érzel, hanem valami okosságot, világosságot…
…a Lear király is eleve olyan, akinek mindjárt vége van, mindjárt eltűnik a történelem színpadáról, mégis tele van tenni akarással, tettvággyal.
A Lear király olyan, mint én! Én fogok belépni a színpadra!
És képzeld el, ez az ember fog földarálódni a végén… ezt képzeld el…