Ötven éve, 1970. október 14-én egy új társulat jelent meg a budapesti színházi élet palettáján, a Huszonötödik Színház. Elnevezésüknek – mondhatnánk – prózai eredete van, hiszen ők alapították Magyarországon akkor a huszonötödik színházat.

Nevük azonban többet jelentett ennél: tudatos elkülönülést a főváros többi színházi intézményétől. Ezt a törekvést fejezi ki Gyurkó László, író, az együttes alapítója: „A színház, amit szeretnék: világnézet. Számomra itt kezdődik és végződik minden, mert ebben összegződik cél, szándék és eszköz. A színház célja a közönség. Szándéka a közönség átformálása. Eszközei az erre legalkalmasabb színházi formák. A közönség pedig nem más, mint a társadalom.” 

Az Aczél György támogatásával létrejött színházi alkotóközösség szinte valamennyi előadásával a „fényes szelek” időszakához kapcsolódott, és 1956-hoz való viszonyát próbálta tisztázni. A „hétköznapok forradalmának” szellemisége az amatőr mozgalomból megismert kollektív színházi nyelven keresztül szólalt meg: a színpadi beszéd helyett a zenével, énekkel kísért mozgások, táncok, ritmusok váltak szervezőelvvé. Ennek kidolgozásában nagy szerepet vállalt a főrendező Szigeti Károly és a társulathoz szerződött rendezők: Berek Kati, Szőke István és Iglódi István, illetve mellettük a színészi utánpótlást biztosító stúdió vezetői, Mezei Éva és Györgyfalvay Katalin.  A Huszonötödik Színház működésének hét éve alatt hosszú utat járt be: történetének kezdetén monodrámákat (A gyász, 1970; Szókratész védőbeszéde, 1970) mutatott be, majd a politikai revük (Fényes szelek, 1971; Vörös zsoltár, 1973) következtek, s végül eljutottak a „beszélő színházig” (Zsugori uram, a telhetetlen fösvény ember, 1975; Lear király, 1976; Cserepes Margit házassága, 1976), ami ellen – addig legalább is úgy tűnt – lázadtak. 

A Gyurkó által megfogalmazott színházeszmény leginkább a Jancsó-Hernádi-produkciókban (Fényes szelek, 1971; Vörös zsoltár, 1973) és a Gyurkó-előadásokban (Szerelmem, Elektra, 1972; A búsképű lovag Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörű halála, 1973; Kömíves Kelemenné balladája, 1975) vált transzparenssé.  A színház repertoárjában az előadásokkal egyenértékű helyet foglaltak el a különböző előadóestek: Cseh Tamás, a Sebő együttes, a Kormorán együttes fellépései; Berek Kati, Jobba Gabi, Tolnai Miklós, Sándor György, Galán Géza és Novák János önálló estjei új művészi kifejezésformákkal gazdagították a színház társadalmi szerepvállalását.  

A „hivatásosnak amatőr, amatőrnek hivatásos” rendhagyó társulatnak nem volt saját épülete. Először a KISZ Művészegyüttes Rottenbiller utcai termében játszottak, majd a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházának emeletén alakították ki játszóhelyüket. Az együttes végül hosszas huzavona után megkapta a Várszínház épületét, ahol profi színházi körülmények között – talán – lehetőségük lett volna mélyebb gyökeret ereszteni. Álmuk azonban szertefoszlott: egy minisztériumi határozat a „gazdaságosabb működés” érdekében Népszínház néven összevonta őket az Állami Déryné Színházzal és Ruszt József kecskeméti társulatának egy részével. A három különböző játékstílus és alkotói szándék összeegyeztetése lehetetlen feladat volt.

A Huszonötödik Színház történetéről kevés írásos dokumentum maradt fent. A társulat tevékenységét azonban gazdag képanyag szemlélteti. Korniss Péter fotográfus a kezdetektől alkotótársként vett részt az együttes munkájában. Fotói vizuális tükrei annak a gondolatnak, melyet a Huszonötödik Színházról megfogalmazott: „A Huszonötödik Színház története […] több néhány sikeres előadásnál. Egy olyan társulat tanulsága, mely nemcsak vallotta a közösségi színház elvét – közösség volt maga is. Az elkötelezett szándék alkotó lendülettel találkozott. Ez az, amitől mindnyájan – résztvevők és színházszeretők egyaránt gazdagabbak lettünk.” 

Írta: Huber Beáta / OSZMI

Forrás: OSZMI